Jó kapcsolat
Állatorvoshoz hoztak egy vizsla kutyát. A gazdi feltette a vizsgálóasztalra és a kutyus magától elfeküdt oldalra és hagyta, hogy az orvos bekösse a lábát. A vizslán látszott, hogy izgul, nem érzi jól magát ebben a helyzetben. Én meglepődtem a jelenségen és kérdeztem a gazdáját, aki egyébként vadász, hogy ő tanította-e erre a kutyáját. Mondta, hogy nem tanította, nincs is szoktatva állatorvoshoz, egyszerűen jó a kapcsolatuk, kutyája megbízik benne. Tovább kérdeztem, hogy mitől lesz ilyen jó a viszony ember és kutya között. Azt válaszolta, hogy „Amikor az akaratok találkoznak, akkor nem mindig az embernek van igaza.” Sok ember ad sok okos tanácsot, de ennek a férfinak elhiszem, amit mond, mert látom a kapcsolatukon, hogy minden rendben van.
Az is sokat számít, hogy vadászik a kutyájával, együtt dolgoznak, ki vannak elégítve a kutya alapvető szükségletei. Merthogy a munka is létfontosságú igény, mielőtt bárki azt gondolná, hogy kutyánknak elég a nagy kert, vacsora és egy kis szeretgetés; némelyiküknek talán elég, de többségében szükségük van a póráz nélküli hosszú sétákra, értelmes feladatokra, és szórakoztató programokra.
Egy ideje én is az akaratokon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen miért kell, hogy minden mindig úgy legyen a kutyáimmal való kapcsolatomban, ahogy én akarom. Belém rögződött, hogy ha nem azt csinálja, amit mondok neki, akkor az a legnagyobb tiszteletlenség. Pedig nem így van. Főnököm egyszer elnézést kért tőlem, és mondta, hogy hibázott, nekem volt igazam. Tisztelet ébredt bennem felé, hogy elismeri, vállalja a hibáját. Kutyánkkal miért lenne másképp, attól hogy neki is vannak elképzelései a dolgokról, van személyisége, és önálló akarata az nem az ember iránti tiszteletlenség.
Kitaláltam, hogy megtanítom Hangának, hogy hozza ide nekem a kulcsot. Más tárgyakat minden gond nélkül behoz. Hanga nem akarta megfogni, mert hideg, fém tárgy és ezt nem volt kedve a szájába venni. Először bekapcsolt nálam a régi, jól betanult hozzáállás, hogy „Mi az, hogy nem fogja meg, amikor én azt mondtam neki.” Aztán megenyhültem, miért ne dönthetne úgy, hogy ő ezt nem szeretné és nem erőltettem tovább a dolgot.
Persze az sem jó, ha minden rájuk hagyunk, és soha nem fogad szót. Igyekszem elérni, hogy ha mondok valamit, akkor teljesítse a kérésem. Például, ha kiskutyát hívok magamhoz, de nem jön, akkor megpróbálkozom falattal, labdával, érdekessé teszem magam, kedves hangon hívom, elfutok előle, játékra hívom. Ha pedig odajött, megdicsérem. A lényeg, hogyha egyszer én már mondtam, hogy „Gyere ide.”, akkor ne azt tanulja meg, hogy a szavamnak nincsen jelentősége. Gazdik szoktak panaszkodni, hogy nem fogad szót a kutyus, pedig már százszor elmondták. Hát ne mondjuk el százszor, csak párszor, ha nem működik, keressünk más módot.
Sokszor kell tiltanunk kutyánknak valamit, nem ehet fel az utcán semmit, nem ugorhat fel az asztalra és gazdifüggő, hogy mi mindent nem szabad még csinálni. Néhány kutyának elég egy „Nem szabad”, egy szigorú tekintet, vagy egy kis zsörtölődés. Némelyekre pedig erősebben rá kell kiabálni. Tiltás után mindig megdicsérem, ha abbahagyta a rossz viselkedést, vagy főként, ha el sem kezdte.
A bunyó az a helyzet, amit semmilyen körülmények között nem tűrhetünk el. Általában nem okoznak egymásnak sérülést, mert mindkét félre nézve súlyos következményei lennének, ha komolyan harapnának, ezért a kutyák is hoztak egy konszenzust, hogy fizikai kárt nem tesznek egymásban. Ennek ellenére, ez egy olyan gaztett, ami számunkra, emberek számára elfogadhatatlan. Az agresszió, verekedés, vagy másik kutya durva ledominálása semmilyen körülmények között nem megengedett. Amikor ez megtörténik, azonnal le kell állítani a balhét. Ilyenkor ordítsunk rájuk, ez nem az a helyzet, amikor sajnálni kéne őket. De ne csak kiabáljunk, főleg ne ijedt hangon sikítsunk, hanem használjuk a hangunk erejét, mély, erős, ellentmondást nem tűrő hangon. Ha a verekedés gyakran előfordul, sürgősen keressünk egy megfelelő szakembert, aki segíteni tud ebben.
Később, amikor már sokat dolgoztunk a kapcsolatunkon, már nem lesz szükség eszközökre. Amikor már erős kapcsolatunk van és felnéz rám, akkor meg akar felelni az elvárásaimnak. Tehát ha elkövet egy vétséget és érzi rajtam, hogy ez nekem nem tetszik, akkor rosszul fogja érezni magát és változtatni fog rajta; vagy ha elismerek egy viselkedést, akkor ő is örül neki, anélkül, hogy büntetnem vagy jutalmaznom kellene.
Jefi alapvetően nem kedvelte a gyerekeket, mert gyakran túl vehemensen akarták őt szeretgetni, játszani vele, meg amúgy is rettentő hangosak, zajosak és nem is úgy mozognak, mint egy felnőtt. Sétáltunk egy parkban, találkoztunk egy családdal, a gyerekek megsimogatták, Jefi hagyta magát. Nekem ez nagyon kedvemre volt, de nem mondtam semmit kutyámnak, csak mosolyogtam. Azóta már gyakran előfordul, hogy magától megy oda kicsikhez, simogattatja magát, persze nem tolakodik, csak odaáll és felajánlja: „Ha szeretnél simogatni, örülnék.” Közben csóvál és néz engem, hogy megkapja-e tőlem az elismerést.
Tehát foglaljuk össze, hogy mitől lesz kutyánkkal jó a kapcsolatunk: Meg tudom adni neki a lényeges, nélkülözhetetlen dolgokat; tudom őt motiválni és ezzel elérni, hogy teljesítse a kéréseimet; tiltom, ha rosszat tesz, dicsérem, ha jót; amikor muszáj, büntetem; engedem, hogy egyéni személyisége legyen, önálló döntéseket hozzon; és nem kell, hogy mindig nekem legyen igazam.
A vizslák a vadásznak megmutatják az általuk észlelt vadat. Némán felveszik a jelzőpózt. A testbeszédükkel a vad felé mutatnak. Ezután a vadász előkészülhet a lövéshez. A vizslák speciálisan csak erre lettek kiképezve. Nekik nem szabad a vadat elejteni, ezt csak a vadász teheti meg. Ez a képesség egy született adottságuk. Majd a lelőtt állatot behozza gazdájának.
Halálra rémülve
Kaukázusi juhászkutya
Egyszer öt kutya műtétjét kellett elvégeznünk egy nap alatt. Általában úgy szokott zajlani, hogy reggel beadják a gazdik az állatokat, majd délután értük jönnek. Volt egy kaukázusi juhász is. A kaukázusi veszélyes fajta, megvédenek idegenektől mindenkit és mindent, aki és ami a családjukhoz tartozik, területet, nyájat, gazdát, gyereket, magukat. Hogy hamar túl legyünk a nehezén, vele kezdtük. Kivettük a ketrecből és be szerettük volna adni neki az altatószert, de nem hagyta magát, jobbára a kauk gazdájuk jelenlétében kezes bárányok, legalábbis itt a rendelőben ezt tapasztaltam, nélkülük harcolnak idegen emberek ellen. Küzdöttünk, hogy hozzá tudjunk férni, rá tudjunk adni a szájkosarat, nem ment; de a legnagyobb probléma az volt, hogy hadat gyűjtve veszedelmet kiáltott és láncreakcióban a többi kutyát is nekikeserítette. A többi kutyán kitört a páni félelem. Feladva a küzdelmet, felhívtuk a kau gazdáját, jöjjön le segíteni. Így minden gond nélkül megállt és nyugodtan hagyta nekünk, hogy beadjuk az injekciót.
Elkezdtük a műtéteket. A többi kutya továbbra is halálra volt rémülve, idegen helyen, gazda nélkül, ráadásul kautól már hallották, hogy itt megsemmisülés vár rájuk. A máskor itt a rendelőben is kedves, nyugodt kutyák most nekiveselkedve a végső összecsapásra minden harci egységet csatába állítottak. Hát nem volt egyszerű feladat meggyőzni őket arról, hogy nem a mészárszéken vagy a csatamezőn vagyunk és életben fognak maradni. Valakit nem is sikerült, amikor pánikol az ember kutyája, nem hatnak az észérvek. Volt, akire először védőgallért adtunk, mert ha az rajta van, nem minket aprít miszlikekbe, hanem a gallért, és úgy adtuk be az altatót.
Tányérfejű. Azért tesszük rá a védőgallért, hogy ne tudja nyalni a sebét.
Folytak a műtétek, az egyik kutyust műtét után levettük az asztalról, a földre fektettük egy pokrócra, mivel általában lassan ébrednek fel és térnek magukhoz, még nem vittük őt le a ketrecekhez, nem raktuk vissza rá a gallért. Majd váratlanul felpattant és féleszméletlen állapotban támolyogva próbált menekülni. Egyébiránt az altatószer hallucinációkat is okoz, ki tudja, milyen gondolatok zakatoltak benne a valóság, fantázia és az illúzió szövevényében. Túlpörgött, stresszes állatoknál kevésbé hat az altatószer, ezért történhetett meg, hogy idő előtt felébredt. Az ébredező állatok átlagos helyzetben is önveszélyesek lehetnek. Aki vitt már haza műtét után kutyát vagy macskát, tudja, hogy össze vissza kalincsálnak, felmásznak valahova, ahonnan aztán leshetnek, nem tudnak egyenesen menni és neki mehetnek tárgyaknak. Szóval kutyusunk úgy döntött itt az alkalom, hogy megmeneküljön orv támadóitól és szabadulóra fogta. Én utána vetettem magam, hátulról megfogtam a bőrét, kétoldalt a pofájánál, úgy tartottam, hogy bennem sem tudjon kárt okozni. Nagytestű keverék kutyáról van szó, úgy 35 kg lehetett, ráadásul, ha halálfélelme van valakinek, bármire képes és megsokszorozódik az ereje, így jóval erősebb volt nálam; persze bennem is felment az adrenalin, de én nem az életemért küzdöttem, a kutya igen, legalábbis azt gondolta, hogy igen.
Halottam egy történetet erről. Egy kisgyerek valahogyan egy autó alá került, már állt az autó és feküdt alatta. Ott volt az édesanyja is, odarohant, egyik kezével felemelte az autót, másikkal kihúzta a gyerekét. Szóval soha senkit ne becsüljünk le, ha a saját vagy a szerettei életét védi, menti.
Kutyánk ide-oda dobálta magát, ránehezedtem valamennyire a testsúlyommal, félig ráhasaltam, hátha így le tudom fogni; annyit sikerült elérni, hogy már velem együtt dobálta magát. Kolleganőm, hogy mentse a helyzetet, hozott egy pohár vízet, hogy a kutya arcába öntse, hátha attól lenyugszik. Egy jól irányzott célzás és belelocsolta a vizet az én arcomba. Én lehiggadtam, az biztos. Végül nagyon lassan sikerült annyira megnyugtatni, hogy rá tudjuk adni a gallért és le tudjuk vinni a ketrecekhez, a lábadozókhoz. Később, amikor megjöttek a gazdái, és mehetett haza, alig akarta elhinni, hogy mégsem jött el ma a vég, megmenekült.
Egy-egy ilyen nehéz nap után megfogalmazódott bennem, hogy mi tulajdonképpen csak kínozzuk az állatokat, még ha a szent gyógyítás nevében tesszük is ezt. Vágytam rá, hogy ne csak rosszban, hanem jóban is velük lehessek. Ez a vágyam mostanra teljesült, kutyákat és gazdáikat oktatom, segítek, hogy harmonikus, tartalmas kapcsolatot tudjanak egymással kialakítani. Már nem akkor örülnek, ha indulhatnak haza, hanem amikor hozzám érkeznek.
Beszélgetünk
Bodzának, a barna pettyes dalmatának meghalt a gazdája. Először sintértelepre került, majd onnan menhelyre. Lelkileg darabokra volt törve; ideges, pattanásig feszült testtel és kigúvadt szemekkel feküdt a helyén; mindenkit megharapott, aki csak a közelébe ment. Változó, hogy mennyire kötődnek a kutyák a gazdájukhoz; hallottunk Hacsikóról, aki tíz éven keresztül minden este várta haza gazdáját a vasútállomáson, aki soha nem jött; és van olyan kutya is, akinek mindegy ki, csak ember legyen, bármikor tud váltani különösebb megrázkódtatás nélkül. A többségük a kettő között van, megviseli gazdája elvesztése, de képes ugyanúgy megszeretni a másodikat is. Ami szinte mindegyikükben közös, hogy ember nélkül életképtelenek, és csak gazdájuk mellett képesek lényük kiteljesedésére.
Bodzán látszott, hogy nem ilyen szokott lenni, csak a sok sokk miatt, amit ki kellett állnia. Ráadásul ő kérdezett, folyton kérdezte a tekintetével az embereket, hogy „Mi történik velem?”, de senki nem válaszolt. Egyrészt, mert minden gondozó túl van terhelve, van rajta kívül még száz kutya; másrészt pedig azért, mert az emberek nem is feltételezik egy kutyáról, hogy értené a választ.
Ha leülnénk vele beszélgetni, elmondhatnánk neki, hogy mi történt, miért történtek a dolgok, és hogy lesz majd valaki, aki befogadja. Biztos vagyok benne, hogy ettől valamelyest megnyugodott volna. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a szóáradatból egy mukkot is értene Bodza, megnyugtatom nem. Akár japánul is beszélgethetnénk vele, a hatás ugyanaz lenne. Mert nem a szavakat vagy a mondatok értelmét értik, hanem az érzelmeinket; tudunk nyugodtságot, kedvességet, bizalmat sugározni a hangszínünkkel, hanglejtéssel, ritmussal. Közben gesztikulálunk is, az arcunk is érzelmeket fejez ki, a testünk megfeszülhet, vagy kiengedhet. A kutyák nagyon jól értik a testbeszédet, a szavakat viszont nem igazán. Ezért annyira nehéz, megtanítani nekik egy feladatot úgy, hogy csak egy semleges vezényszót használunk. Kutyánkat megtanítottuk ülni, azt gondoljuk, ismeri az ül vezényszót. Álljunk meg egyenesen vigyázzállásba, tudatosan figyeljünk oda, hogy semmilyen testbeszédet ne használjunk, majd mondjuk, hogy ül. Fogadok, hogy a kutyák nagy része nem fog leülni. A szemkontaktus is nagyon fontos, általában akkor teljesítenek egy utasítást, ha előtte ránéztünk és ő érzékelte a figyelmünket. Logikus, hisz mondhatnám akár másnak is.
Szóval nyugodtan beszélgessünk velük hosszú, összetett mondatokban. Nálunk nincs járda, csak úttest, az autósforgalom elég gyér, így az úttest szélén szoktunk sétálni. Egyszer Jefkának elkezdtem magyarázni: „Jefikém, hát egyszer már megbeszéltük, hogy nem sétálunk az úttest közepén, bármikor jöhet autó és akkor baj lesz, tessék erre odafigyelni.” és még folytattam a monológot. Jefi elgondolkodott és elment az út szélére. Persze tudományosan nem tudom bebizonyítani, hogy értik az emberi beszédet, de nekem ez nem is feladatom, ráhagyom az ilyen problémákat a tudósokra.
Bodzával elkezdtem foglalkozni, már önmagában az a tény, hogy valakit érdekel, mi van vele, jó hatással volt rá. Kivittem sétálni, játszottam vele, tanítgattam egyszerű dolgokra és beszéltem hozzá. Engem egyszer sem harapott meg. Nagyon lassan, fokozatosan feloldódott, kezdett bízni bennem és elkezdett rosszalkodni a gondozók nagy mérgére, például mindig kilógott a kifutóból. A rosszalkodás egyébként a gyógyulás jele, hiszen ez azt jelenti, hogy biztonságban érzi magát, már nem foglalkozik a félelmeivel és emellett rettentően unatkozik.
Remélem a második gazdáját is ugyanúgy megszerette, amennyire az elsőt.
Egyre jobb gazda
Egyszer kutyasulin egy lány nagyon el volt keseredve, sírt, hogy az ő kutyája nem fogad szót, nem jön vissza és nem akar vele dolgozni. Azt mondta: „Az én kutyám soha nem lesz olyan, mint Hanga, én ehhez ügyetlen vagyok.” Hanga akkor viszonylag kiegyensúlyozott volt és hihetetlenül lelkesen dolgozott, bár még messze voltunk a tökéletességtől, ahogyan ma is. Mindig van új tanulnivalónk a nap alatt. Még mindig nem vagyok az az eszményi gazda, aki lenni szeretnék; még mindig nem tudom a stabil, magabiztos, belülről fakadó tekintélyt biztosítani kutyáim számára. Talán ami szükséges, hogy egyre jobb gazdák legyünk, az a fejlődésre való igény, hogy nem adjuk fel, és hogy tanulunk a hibáinkból.
Hogy lelket öntsek a lányba, elmeséltem, hogy mi sem így kezdtük. Hanga tele volt szorongással, félelmi agressziót mutatott sok kutya felé. Sok helyzetet nem tudtam kezelni, így szegénynek egyedül kellett megoldania. Például egy nagytestű kutya kedvesen, barátságosan játszani akart vele, de Hanga félt tőle. Én ahelyett, hogy megvédtem volna, hagytam a nagy kutyát, gondoltam hátha Hanga is rájön, hogy csak játszani akar. Nem jött rá, csak kialakult benne, hogyha fél egy kutyától, akkor odakap neki; ez később, ahogy felnőtt lett, átalakult morgásba. Ha előre odamorgok mindenkinek, akkor megijednek tőlem, és nekem nem esik bajom.
Aztán sokszor nem jött be hozzám, ha hívtam, keveset jártunk kutyatársaságba, és amikor végre lehetett játszani valakivel, akkor én csinálhattam bármit, nem lehetett behívni. Ami egy irreális elvárás volt, nem azért nem jön oda, mert nem tisztelt engem, hanem mert az alapvető igényei nem voltak kielégítve.
Egyszer agilityzés közben rákiabáltam, nem ő volt annyira rossz, hanem én voltam túl frusztrált, valami más miatt. Hanga azt mondta, hogy köszöni szépen, de ha én érthetetlen okból büntetem őt, akkor befejezte a velem való együttműködést, utána egy darabig még leülni sem volt hajlandó vezényszóra.
Szóval sok hibát elkövettem, sok mindent nem tudtam miképpen oldjak meg. De nem adtam fel. Rendszeresen vittem kutyatársaságba, tanultam, tanítottam. Mindent megpróbáltam, hogy motiválni tudjam. Az évek hosszú során sikerült elérni, hogy az összes területen fejlődtünk.
Repülő Hanga
Hanga ma bámulatos nagy svunggal tud dolgozni, néha hihetetlenül felpörög. A munka megszerettetésére nem csak jutalomfalatot használtam, hanem például mindig úgy mentünk sétálni, hogy az első pár száz méteren lábnál követésben jött, illetve engedelmes feladatokat adtam neki és a jutalom az volt, hogy mehet sétálni. Ez a legnagyobb díj egy kutyának, szinte az összes kutya él-hal a sétáért. Aztán annyira berögzült számára, hogy a lábnál követés a világ egyik legjobb dolga, hogy ha kutyasulin mondtam neki, hogy lábhoz, akkor is ugyanazzal a lendületes, dinamikus erővel csinálta. És ha a sulin, félelmetes kutyák társaságában ilyen remekül érezheti magát, akkor lehet, hogy nem is kell mindegyiküknek odakapni, morogni.
Sok trükköt lehet azért bevetni, hogy a különböző problémákat megoldjuk, sok tanácsot kaphatunk. De ami mindig változást hoz, ha mi, gazdik az életben is magabiztosabbak, kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak vagyunk, és ez csak rajtunk múlik, nem külső tényezőkön; ez természetes módon a kutyánkkal való kapcsolatunkat is megváltoztatja.
Rendfenntartó erők
Van nálunk vendégségben egy pumi keverék kutya. Hangával nagyon megtalálták a közös hangot, sokat játszanak, gyúrják egymást, de legfőképp beszélgetnek; megállnak egymással szemben és a legkülönfélébb hangokon ugatnak; magas, vékony hangon, morogva, gyorsan, lassan, ez amolyan pumi féle játék; kíváncsi lennék, miről cserélnek eszmét. Jó sokáig bírják ezt csinálni. Anyukám, amikor megunta az ugatást, rájuk szólt, hogy csendesebben hangoskodjanak, de nem volt foganatja. Majd Jefka ránézett anyukámra, szigorúan odaugatott egyet a zsivajgóknak, erre abbahagyták, Jefka újra ránézett anyukámra, hogy „Na, ezt akartad, jól csináltam?” Megértette az ember szándékát, és rendet tett.
Amúgy Jefkánál elég gyakori, hogy rendet tesz a rosszalkodók között, általában csak akkor, ha őt piszkálják, vagy a közvetlen környezetében történik valami zavargás. Saját verekedő cicáimat is szétválasztja, csak a kezdeményező félnek kap oda egyet. Vagy, ha túl rámenős, pofátlan kutyák szeretnének vele kapcsolatba kerülni, elmorogja. Nagy ritkán előfordul emberrel szemben is. Egyszer megrángatta egy ember nadrágját, amikor az szét akart választani két verekedő kutyát, ebben az esetben rosszul mérte fel, ki a hunyó.
Amikor sétálni megyünk, gyakran találkozunk egy border collie kutyával, ő elég szocializálatlan, és nagyon fél a kutyáktól, erre azt a stratégiát találta ki, hogy megtámadja a szembe jövő ebet; nem harap, csak nagyon ugat és csipked. Ettől a kutyák megijednek és arrébbállnak, így ez a viselkedés meg van erősítve benne. Hanga múltkori találkozásukkor megállt egyhelyben, nem hátrált meg, de nem is ment közelebb. Nem csapott oda neki, hogy elég lesz, mert tudta, hogy félelemből támad a kutya; ha megteszi, akkor a border csak jogosnak látja a félelmét. Hanga nem volt ideges, csak nyugodtan állt, fülek, farok, test laza testtartásban, száj kicsit nyitva. A border tartotta az egy méter távolságot, nem jött közelebb. Egy darabig még erőteljesen, hisztisen ugatott, majd egyszer csak abbahagyta, és kicsit lehiggadt; egy idő után szépen elsétáltak egymás mellett. Hanga ezt a helyzetet hihetetlenül profin oldotta meg, elmagyarázta a bordernek, hogy „Nem akarlak bántani, de nem is félek tőled; egyébiránt, miért kell így felkapni a vizet, amikor lehetne békésen is kommunikálnunk.”
Jefka a félős, de nem támadós kutyákkal tud jól kommunikálni. Régen az utcánkban volt egy kutyáktól rendkívül félő kutya, ha száz méter messze meglátta Jefit, már menekült, meg ugatott is. Jefi azt találta ki, hogy teljesen lelassított, elkezdett szaglászni, ez kutyáknál csillapító jelzés is; majd fokozatosan méterről-méterre haladt előre, a végén pedig már ott volt közvetlenül a másik kutya közelében, aki teljesen nyugodt volt. A lényege a stratégiának, hogy úgy csinál, mintha rettentő fontos dolga, szaglásznivalója lenne és nem is figyel a másikra; közben pedig nagyon is figyel, minden rezdülésére, de a másiknak az a megnyugtató, hogy nem ő van a középpontban. Ha gyorsan ment volna arrafelé, akkor csak növeli a félelmét. Nagyon sokat tanultam Jefitől a kutyák kommunikációjáról.
Néha kutyáimnak szüksége van segítségre. A környékünkön lakik egy félkóbor kutya, az utca közepén üldögél; amikor megjelenünk, akkor rögvest sunyi ábrázatot ölt magára, vicsorog, morog, acsarog, fülek hátracsapva, farok behúzva ,és roppant mód meg van feszülve az egész teste; a területét őrzi, de azért fél is közben. Amikor szeretnénk elsétálni mellette, akkor támad; vagyis egyszer volt, hogy támadott, akkor én ráordítottam és elűztem. Azóta már csak messziről fejezi ki galád érzéseit. Most már Hanga rendezi a kutyát. Előremegy, kihúzza magát és hang nélkül a domináns testtartásával jelzi, hogy „Messziről lökheted a sódert, de ne merjél közelebb jönni.”, Nem is jön, olykor el is szalad, de előfordult már, hogy megbújt egy bokorban, váratlanul előugrott és odacsípett egyet kutyáimnak. Ezért én is mindig szemmel tartom, csúnyán nézek rá, és tekintetemmel kifejezem abbéli feltételes szándékomat, hogy „Felnégyellek, ha csak megpróbálod.” Ilyenkor Hanga azt hiszi, csak a saját dominanciájával érte el, hogy a kutya meghúzza magát.
Most már alapvetően hagyom, hogy maguk intézzék kutyás ügyeiket. Régebben azért volt olyan, hogy túllőttek a célon, nem volt jogos a morgás, ugatás, odakapás; harapni, soha nem haraptak; de ma már megbízhatóak ebből a szempontból. Ezt azzal értük el, hogy az évek során sok és sokféle kutyával találkoztunk, a különféle kutyáktól megtanultak kifinomultan kommunikálni; nekem is részem volt benne, dicsértem, amikor jól csinálták, tiltottam, amikor rosszul; de alapvetően ösztönösen éreztek rá a kutyajogszabályok betartásának módjára és betartatásának fortélyaira.
Emberrel szemben nem engedem, hogy rendezkedjenek; az ember akármit is csinál, nekik el kell fogadniuk, ez egy íratlan törvény ember és kutya együttélésében. Ha valami kellemetlenné válik számukra, akkor kérhetnek tőlem segítséget; vagy rendkívüli esetben, ha megtámadnának engem vagy egy családtagot, engedélyt az intézkedésre. Kivételt képezne, ha betörő jönne a házba és én nem vagyok otthon. Tudomásom szerint erre még nem volt szükség.
Játékok
A hetekben farkasokat ordít a hideg, most már legalább esett hó is. Kutyáim a havat nagyon szokták élvezni, jókedvűk lesz tőle, rohangálnak, én meg dobálom őket hógolyóval, amit elkapnak a levegőben. Ennek ellenére nem bírom sokáig kint, így nem megyünk túl sokat sétálni. Hanga beállt egész napos házőrző szolgálatra, ami annak a jele, hogy unatkozik; máskor csak akkor ugat, ha oka van rá. De mit is kezdjünk magunkkal a lakásban. Lehet klikkerezni, játszani, marháskodni.
Játszhatunk olyat, hogy dobáljuk a jutalomfalatokat a kutyának, neki pedig el kell kapnia, kezdő kutya nagyon vicces képet tud vágni, amikor még nem ismeri a játékot, és ráesik az orrára a falat. De ha rendszeresen gyakorolunk, akkor profik lesznek benne.
El is rejthetjük a jutalmat a szobában, először tegyük olyan helyre, ahol még szemmel is megtalálhatja, később nehezítsünk. Vannak kutyák, akik rögtön az orrukat használják, vannak, akik szemmel keresnek; de idővel ők is megtanulják használni az orrukat. Szeretik ezt a játékot, és a szaglászás igencsak kifárasztja őket. El is bújhat egyik családtagunk, őt kell megtalálni, persze lakásban nincs nehéz dolga kutyánknak. Ez lehet az alapozás a mantrailinghez. Itt olvashatsz erről bővebben: http://kutya.hu/Cikk.aspx?id=4508
Problémamegoldó készség fejlesztésére a következő játékot ajánlom: Labdát vagy kaját rejtek egy kartondoboz alá, a kutya lássa, hogy elrejtjük, ki tudja-e szedni a doboz alól? Nagyon érdekes, hogy kutyánk önállóan akarja-e megoldani a problémát, vagy segítséget kér tőlünk. Ha nagyon nem megy neki, bíztassunk, de ne oldjuk meg helyette a feladatot, övé legyen a sikerélmény. Hanga néha a doboz szétszedésével, szétrágásával fejti meg a rejtvényt, ez is egy megoldás.
Jefkáék még mindig unatkoznak. Bár ők elvannak több napig is úgy, hogy nem csinálunk semmit, azért mégis ki kellene találnom valami érdekfeszítő lefoglaltságot nekik. Gyakorolhatnánk engedelmes feladatokat, de most valami komolytalan, viccességre vágyom. Így most cirkuszi mutatványokat tanítok nekik.
„Uszkár kutyákat hajdan úgy tanították a különböző cirkuszi mutatványokra, hogy alkohol függővé tették őket, és ha valamit jól csináltak, akkor ihattak egy felest; így sokkal lelkesebbek voltak, mint a hagyományos büntetős technikákkal. A kábítószer-kereső kutyákat is gyakran azzal jutalmazták, hogy bedrogozhattak a végén. Az emberek képesek érte lopni, csalni, hazudni; legalább ne eme nem túl nemes módon tudnák megszerezni a cuccot, hanem valódi munkával, ahogyan nekünk kellett.” Meséli Cleo, a Non-Anonim Alkoholisták Pudli szövetségének elnöke.
Én maradok a párizsinál, az is rettentő buzgalmat okoz kutyáimnál. Átugratom őket egy karikán, felültetem a puffra, ez még könnyű. Oldalára fordítom a puffot, arra mellső lábbal felugratom őket, majd hátráljon vele a kutya, úgy hogy közben a puffot is görgeti hátrafelé. Na, ez már bonyolult; ugyanis ahhoz hogy hátrálni tudjon a hátsó lábaival hátrafele, a mellsőkkel előrefele kell mennie. Nem valószínű, hogy a természetben túl sokszor van erre szükségük, így nem túl természetes mozgásforma, de meg tudják tanulni. A cél a lenti képen látható gyakorlatok elsajátítása. 🙂
Falusi kutyaélet
Amikor a városból leköltöztünk vidékre, teljesen meghökkentett néhány falusi ember kutyagyűlölete. Kutyáimmal a városban megszokott módon póráz nélkül sétáltunk; többször is előfordult, hogy minden előzmény nélkül valaki rátámadt a kutyáimra, úgy, hogy pár méterre tőlem sétáltak, ráadásul ők nem nagytestű, kemény kutyák. Egy ember kővet dobott utánuk, ordítva rohant feléjük, hogy elkergesse őket. Én persze megvédtem őket, majd megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mit csinál. Ekkor értetlen, bamba fejjel állt, nem tudta összerakni a helyzetet. Szabadon közlekedő kutya, gazda. Az ő fejében nem létezik olyan, hogy kutyasétáltatás. A kutyának a lánc végén van a helye, a dolga pedig, hogy őrizze a házat.
Sajnos az agresszív emberek hatására a kutyáim is bizalmatlanok lettek és előfordult, hogy előre megugatták az embereket; ez nem az elfogadás irányába terelte a kétlábúakat.
Ennek ellenére lassan megszokták a jelenséget, hozzászoktak az érzéshez, amit kiváltottunk, bár még mindig nem értették, hogy mire jó a kutyát sétáltatni és találgatták, hogy ezt én miért is csinálom. Pedig csak harminc kilométerre laktunk Budapesttől, tehát végezhettek volna tanulmányutat, hogy városban léteznek ilyen jelenségek.
A másik probléma a félelem volt. Hiába szoktak meg minket, a rémület a kutyáktól maradt. A nők félelmükben kedvesek lesznek a kutyával, a férfiak erőszakosak és ordítoznak. Sokat gondolkoztam, honnan eredhet ez a rettegés és gyűlölet a kutyák iránt.
A falusi világban csak ház-, birtok- és nyájőrzésre használták a kutyákat. Sok kutya köztük valóban veszélyes volt, pont az volt a falusi ember célja, hogy minél veszélyesebb legyen saját kutyája. A pásztorkutyák még meg is ölhetik a betolakodót, erre lettek tenyésztve. Ezért érthető a falusi ember rettegése minden kutyától, aki nem a sajátja. Ha meglátnak az utcán szabadon sétáló kutyát, hiába van ott a gazdája, bekapcsol náluk az ősi rettegés, de mivel tudják, hogy ha menekülnének, csak rontatnának a helyzeten, ezért támadnak. Rosszabb esetben bottal, vasvillával; láttam ilyet is, hál istennek nem az én kutyáim felé.
A városi kutyatartás szélsősége pedig ölebként túlszeretni, túlkényeztetni őket. Általában kiskutyák szenvednek gazdájuk túlkényeztetésétől. Kapnak csinos ruhácskákat, ölben hordozzák őket, sétálni, más kutyával találkozniuk már nem lehet, nehogy valami baja essen; ilyenkor súlyosan megsértjük a kutya igazi lényét, és a saját kielégítetlenségünket éljük ki rajta.
Falura is beszivárgott ez a városi trend. Így néhány ember egészen érdekes kettősségben él. Egy családnak volt egy nagytestű kutyája, akit soha életében nem engedtek el a láncról, merthogy a kutyának ott a helye, és különben is tönkretenné a füvet. Havonta egyszer eltakarították mellőle a koszt és minden nap kapott enni, ennyiből állat a kutya élete. Soha nem foglalkoztak vele, nem simogatták meg. Még a gyerekre is rászóltak, ha a kutya közelébe ment: „Ne kutyázzál már, az isten áldjon meg.” Pedig a kutya teljesen barátságos volt. Majd egyszer csak vettek maguknak egy kistestű ölebet. Akit lehet babusgatni, ölbe hordozni. A kiskutya bent lakott a lakásban, vele aludtak és agyon lett kényeztetve. Ki érti ezt? A kutya az kutya, akármekkora. Ne gondolja senki, hogy a kiskutyák kevésbé vérmesebbek, mint a nagyok, sőt. Az ilyen ölebek okozzák a legtöbb sérülést, és sokszor harapósak is, éppen azért mert mindent megengednek nekik. De az igaz, hogy ha harap, akkor nem okoz akkora sérülést, mint a nagy. Ugyanazok az emberek megjelenítették a két egészségtelen szélsőséget.
A megoldás a kettő között van. Szeretem, tisztelem őt, de kutyaként, nem pótlékként és nem eszközként tekintek rá, hanem társként. Az ősidőkben társaink voltak a vadászatban, megvédtek minket az idegenektől, mi pedig cserébe gondoskodtunk róluk és részesei lehettek a család életének.
Panka és Bogi
Egy hétig vigyázok Pankára és Bogira, ők labrador keverékek; testvérek, úgy néznek ki, mint egy ikerpár. Mindenhova együtt mennek, mindent együtt csinálnak. Panka a vezér, ő találja ki a következő csínytevést, Bogi meg követi őt mindenhova. A csínylista végeláthatatlan.
Ne tépd le a függönyt az ablakról, ne aprítsd fel a takarót, ne borítsátok ki a cserepeket, ne borogassátok fel a székeket, ne, ne, ne. Gazdáik mondták, hogy pakoljam el az összes értéket, mert mindent megrágnak és elhordanak; de olyan dolgokat is előszednek, ami eszembe se jut, hogy érdekes lehet, mindent, ami mozdítható. Amikor a sokadik nem szabadot mondom, kezdem rosszul érezni magam, hogy rendben, de akkor mi az, amit egyáltalán lehet. Ekkor átváltok, okos vagy, hogy a labdával játszol, ügyes, hogy tejfölös dobozt rágod. Meg ilyenkor egy kicsit játszom velük, hogy ne én legyek az, aki mindent csak a tilt.
Fiatalok, egy évesek, retriever vér csörgedezik bennük. Nem várható el, hogy a nap nagy részében nyugton legyenek, de azért próbálkozom. A rágás általában egy, másfél éves kor között magától megszűnik, a randalír megmaradhat. Eddig a játékot, és a hosszú sétát vetettem be, hogy lefárasszam őket; pár órára tényleg nyugalom van. De el lehet-e érni, hogy permanensen ez legyen, ha mondjuk a gazdának csak napi pár órája van arra, hogy lefárassza a kutyáit. A fiatal, energiától felrobbanó ebeket akár napi tizenhat órán keresztül is lehetne fárasztani, hogy tényleg kimerüljenek. A klikkerezés megoldhatja a problémát, mert az nagyon lefárasztja az agyukat, és tíz perc gondolkodás felér több óra futással.
Szerencsére hamar megtanulták, hogy sétánál visszajöjjenek, ha hívom őket. Először száraztáppal jutalmaztam őket, amikor bejöttek hozzám; akár csak véletlenül, akár azért, mert hívtam őket. Aztán rájöttek, hogy az erdő sokkal érdekesebb, mint a táp; így már sajtot is be kellett vetnem. Ha ez sem volt elég, akkor elszaladtam a másik irányba, ekkor már jöttek ők is lelkesen, hisz a falkát nem akarják elveszíteni.
Séta közben Hanga szívesen bandázna Pankáékkal, de azt azért mégsem lehet, hogy ő menjen utánuk. Hanga lendületesen elindul valamerre és néz hátra, hogy az ikerpár jön-e, általában követik őt, ilyenkor nagy rohangászós, játékos ramazúrit rendeznek.
Otthon amikor Pankáék meglátják a kutyáimat, akkor rögtön odarohannak hozzájuk és erőteljes pofanyalással fejezik ki örömüket; ám ez tiszteletlenségnek számít, hiszen engedély nélkül betolakodtak a személyes terükbe. Jefivel automatikusan betartják a „tartsd magad egy méter távolságban tőlem” szabályt, kutyák az időseket alapból tisztelik, általában. Ám Hangának ezt ki kell harcolnia. Ilyenkor morog rájuk, amivel annyit ér el, hogy Pankáék lefekszenek a földre, és kúszva próbálnak minél közelebb kerülni hozzá. Erre még jobban morog, de mivel Pankáék nem adják fel, és viccesen eldobják magukat a földön, Hanga meglágyul és játszik velük. Elérik, amit szeretnének.
Mi is használhatjuk a morgást, ha szeretnénk, hogy kutyánk ne piszkáljon folyton. Ha kint vagyok a kertben, akkor Pankáék követnek mindenhova, közben bökdösnek az orrukkal, és minden egyes lépésnél rálépnek a lábamra. Amikor ezt megunom, akkor odamorgok nekik, kutyanyelven azt kommunikálom nekik, hogy eredj innen. A morgásnak több fokozata is lehet, egy torokköszörüléstől kezdve, a komoly vicsorgós morgásig bezárólag; annyit használjunk, amennyi eléri a kívánt hatást. Farkasokról szóló természetfilmekben elleshetjük, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Amikor prédát ejtenek, akkor elég keményen megvédik egymástól a zsákmányt.
Szerelmes kutyák
Behoztak két bullterriert a rendelőbe, mesterséges megtermékenyítést szeretnének, mert természetes úton nem megy nekik; megoldottuk a problémát. Aztán két hónap múlva jöttek a szukával, hogy sajnos nem tud megszülni, így császármetszést kértek; kivettük a négy kiskutyát. Majd pár nap múlva hozták kontrollra az anyát, mesélték a gazdik, hogy sajnos a szuka megette az egyik kölyköt; így muszáj lekötözniük és szájkosarat tenni rá szoptatáskor, egyébként meg külön vannak a kicsik. Amúgy a bullterrierek kőkemény, erős, semmitől sem félő kutyák; valamit mégis elvesztettek útközben.
Kutyáknál általában csak emberek által előre megrendezett kapcsolatok vannak. A tenyésztő kinézi kutyájának az ideális párt, majd amikor a szuka tüzelni kezd, összehozzák őket; többnyire bonyodalom nélkül megtörténik az aktus és mindketten mennek a dolgukra. Valóban sokszor így zajlik le a párzás a kutyáknál, de ez az emberi beavatkozás miatt van így.
A farkasokra a monogámia jellemző, hosszan udvarolnak egymásnak. Amikor találkozik két a falkáját elhagyott magányos állat, összeállnak. Eleinte csak együtt csatangolnak, közösen vadásznak, élik mindennapi életüket és hónapok telnek el addig, amíg a szuka először tüzel, és készen áll a párosodásra. Így mély, bensőséges kötelék tud kialakulni köztük.
Ha hagyjuk, és nem avatkozunk bele a kutyatermészet rendjébe, akkor kutyák között is létezik lassú, lépésről-lépésre kialakuló szerelem, párkapcsolat. Jefka szerelemgyerek. Első kutyám Kitti volt, mindennap sétáltam vele a parkban, itt élt egy félkóbór kutya, Totó. Azért csak fél, mert a városmajori színpad kutyája volt, de mindig elkószált mindenfelé. Totó természetes fajta kutya volt (így nevezem azokat a kutyákat, akikben semmilyen fajtát nem lehet felismerni, annyira keverék, vagy nem is volt soha fajtatiszta őse), ahogy Kitti is. Hozzánk csapódott és elkísért minket sétálni, még akkor is, ha messzebbre mentünk, fel a hegyekbe. Inkább Kittihez kötődött, nem hozzám. Rendkívül nyugodt, higgadt, barátságos, kedves, vagány kutya volt, aki ismerte a kóbor élet minden praktikáját, ám azért szüksége volt az ember közelségére is.
Már több mint fél éve lófrált velünk, amikor Kitti tüzelni kezdett. Kutyám minden eszközt bevettet, hogy megnyerje kedvesét a kiskutya csinálásra, folyton udvarolt Totónak, körbeugrálta, lábaival böködte, játszani hívta. Totó érdeklődött, de soha nem volt erőszakos és nem is állt rá a dologra, így hagytam hadd udvaroljanak egymásnak. Nemúgy mint egy németjuhász társa, aki szintén a színpadnál lakott, de csak most verődött hozzánk. Ő minden udvarlás nélkül, gondolkodás nélkül rávetette volna magát Kittire. Vele Kitti fenyegetően viselkedett, elmorogta magától; de azért nekem is segítenem kellett távol tartani; ami sokszor csak nagy nehezen sikerült, mert nagyon váratlanul tudott előugrani valahonnan. Telt, múlt az idő, már kicsit kimerült voltam az állandó üldözéstől, és hogy hajnali három órakor kell sétálni menni, de virradat előtt legalább csak ők ketten kísértek minket. Amikor épp a kertünk előtt küzdöttem a németjuhásszal, egyszer csak Totó megelégelte, hogy szíve választottjáról nem lehet levakarni a németet és magáévá tette Kittit. Majd két hónap múlva megszülettet egy bézs, és öt fehér kis gombóc, köztük utoljára Jefka, a legfehérebb.
A boldog anyuka
kutyakesmi 