Archive for ‘kutyamenhely’

február 16, 2012

Beszélgetünk

Szerző: Zsembrovszky Olga

Bodzának, a barna pettyes dalmatának meghalt a gazdája. Először sintértelepre került, majd onnan menhelyre. Lelkileg darabokra volt törve; ideges, pattanásig feszült testtel és kigúvadt szemekkel feküdt a helyén; mindenkit megharapott, aki csak a közelébe ment. Változó, hogy mennyire kötődnek a kutyák a gazdájukhoz; hallottunk Hacsikóról, aki tíz éven keresztül minden este várta haza gazdáját a vasútállomáson, aki soha nem jött; és van olyan kutya is, akinek mindegy ki, csak ember legyen, bármikor tud váltani különösebb megrázkódtatás nélkül. A többségük a kettő között van, megviseli gazdája elvesztése, de képes ugyanúgy megszeretni a másodikat is. Ami szinte mindegyikükben közös, hogy ember nélkül életképtelenek, és csak gazdájuk mellett képesek lényük kiteljesedésére.
Bodzán látszott, hogy nem ilyen szokott lenni, csak a sok sokk miatt, amit ki kellett állnia. Ráadásul ő kérdezett, folyton kérdezte a tekintetével az embereket, hogy „Mi történik velem?”, de senki nem válaszolt. Egyrészt, mert minden gondozó túl van terhelve, van rajta kívül még száz kutya; másrészt pedig azért, mert az emberek nem is feltételezik egy kutyáról, hogy értené a választ.

Ha leülnénk vele beszélgetni, elmondhatnánk neki, hogy mi történt, miért történtek a dolgok, és hogy lesz majd valaki, aki befogadja. Biztos vagyok benne, hogy ettől valamelyest megnyugodott volna. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a szóáradatból egy mukkot is értene Bodza, megnyugtatom nem. Akár japánul is beszélgethetnénk vele, a hatás ugyanaz lenne. Mert nem a szavakat vagy a mondatok értelmét értik, hanem az érzelmeinket; tudunk nyugodtságot, kedvességet, bizalmat sugározni a hangszínünkkel, hanglejtéssel, ritmussal. Közben gesztikulálunk is, az arcunk is érzelmeket fejez ki, a testünk megfeszülhet, vagy kiengedhet. A kutyák nagyon jól értik a testbeszédet, a szavakat viszont nem igazán. Ezért annyira nehéz, megtanítani nekik egy feladatot úgy, hogy csak egy semleges vezényszót használunk. Kutyánkat megtanítottuk ülni, azt gondoljuk, ismeri az ül vezényszót. Álljunk meg egyenesen vigyázzállásba, tudatosan figyeljünk oda, hogy semmilyen testbeszédet ne használjunk, majd mondjuk, hogy ül. Fogadok, hogy a kutyák nagy része nem fog leülni. A szemkontaktus is nagyon fontos, általában akkor teljesítenek egy utasítást, ha előtte ránéztünk és ő érzékelte a figyelmünket. Logikus, hisz mondhatnám akár másnak is.

Szóval nyugodtan beszélgessünk velük hosszú, összetett mondatokban. Nálunk nincs járda, csak úttest, az autósforgalom elég gyér, így az úttest szélén szoktunk sétálni. Egyszer Jefkának elkezdtem magyarázni: „Jefikém, hát egyszer már megbeszéltük, hogy nem sétálunk az úttest közepén, bármikor jöhet autó és akkor baj lesz, tessék erre odafigyelni.” és még folytattam a monológot. Jefi elgondolkodott és elment az út szélére. Persze tudományosan nem tudom bebizonyítani, hogy értik az emberi beszédet, de nekem ez nem is feladatom, ráhagyom az ilyen problémákat a tudósokra.

Bodzával elkezdtem foglalkozni, már önmagában az a tény, hogy valakit érdekel, mi van vele, jó hatással volt rá. Kivittem sétálni, játszottam vele, tanítgattam egyszerű dolgokra és beszéltem hozzá. Engem egyszer sem harapott meg. Nagyon lassan, fokozatosan feloldódott, kezdett bízni bennem és elkezdett rosszalkodni a gondozók nagy mérgére, például mindig kilógott a kifutóból. A rosszalkodás egyébként a gyógyulás jele, hiszen ez azt jelenti, hogy biztonságban érzi magát, már nem foglalkozik a félelmeivel és emellett rettentően unatkozik.

Remélem a második gazdáját is ugyanúgy megszerette, amennyire az elsőt.

Reklámok
december 23, 2011

Kutyamenhely

Szerző: Zsembrovszky Olga

Mindig is arra vágytam, hogy egy tanyán dolgozhassak, lesz egy sajátom is és akkor milyen boldogan fogok élni.

A közelünkben találtam agilityzési lehetőséget, egy tanyán, ahol vannak lovak, pónik, marhák, tyúkok, sok-sok magyar fajta kutya; kutyamenhely és kutyaiskola is egyben. Itt a kutyák csak éjszakára vannak kennelben, hatalmas futtatók vannak, napközben kint vannak, egy futtatóban kb. 15-20 kutya szabadon, falkában élnek. Maga a megtestesült tökély, gondoltam. Elkezdtem járni agilityzni, majd a második alkalommal megkérdeztem, hogy lehet-e itt dolgozni. Lehetett.

50 óra fizikai munka hetente. Főleg a kutyákkal kapcsolatos feladatokat kaptam. Szarszedés, ketrectakarítás, vízhordás, etetés. Esőben, hóban, sárban, -10 fokban átázott kesztyűvel. Az első héten végtelenül fáradt voltam, ráadásul éjszaka nem tudtam aludni, csak 2-3 órákat, valószínűleg az extrém fizikai megterhelés miatt. Előtte soha nem végeztem nehéz fizikai munkát.

Hamar megtapasztaltam, hogy a tanyasi élet nem az az idill, amit az ember gyerekfejjel elképzel. Később részben átraktak irodai munkára, fényképeztük a gazdikereső kutyákat és foglalkoztam a félős kutyákkal. Így azért már jobban bírtam a strapát.

Ami lelkileg a legnehezebb: a szenvedés és a halál. Volt egy alom parvós kiskutya (PARVO-vírusos bélgyulladás – Általában fiatal kutyák súlyos általános tünetekkel – láz, bágyadtság, étvágytalanság- és véres, súlyos hasmenéssel járó betegsége ), irdatlan fájdalmakkal és minden reggel egyel kevesebben voltak, őket becsomagolni és kivinni a hullatárolóba. Akkor ezt még sokkal nehezebben viseltem, de hamar kialakítottam a lelki védekezést: nem foglalkozom a dologgal; a többiek egyszerűen azt mondták az ilyen nehéz helyzetekre, hogy: „Ez van.” és arra figyeltünk, ami jó. Az egyik parvós kutyus életben maradt. Nagyon életrevaló, vagány, jófej kutya lett belőle.

Fay

Fay

Béna kutya, aki nem tud lábra állni, mert valaki annyira összerverte; de meg lett műtve és talán egyszer talpra áll, viszont a fájdalmai miatt megharap, ha hozzá akarok érni, így nagyon nehéz őt kezelni. Fay, a szőrtelen kutya, akinek kihullott az összes szőre, mert előzőleg egy sintértelepen élt egy kis, szűk ketrecben és csak bedobtak neki valami kis kaját, meg egy kis vizet, így a hosszú hónapok alatt felmaródott a bőre a saját piszkától.
Viszont itt a tragikus sorsból előnyt lehet kovácsolni, mert a menhely kapcsolatban áll egy német szervezettel és a németek kedvence a szerencsétlen sorsú kutya, őket fogadják örökbe a leghamarabb. Azért Magyarországról visznek kutyát, mert ott nincsenek kóbor állatok. Így mindenkinek elmondhatják, ők milyen rendes emberek, tényleg azok.

Peki

Peki

Volt sok-sok harapós kutya. Bodzának meghalt a gazdája és mindenkivel bizalmatlan, ezt egyértelműen kifejezésre is juttatja, lyukas kéz formájában. Nemes, aki a póráz látványától megőrül és combot átharap. Kis tacsi keverék, Süti, akinek a körömeltávolítás a fő profilja. Puli kutya, aki 1 éves és még soha életében nem találkozott emberrel, mert egy erdőben élt, és bárki, bármit akar tőle, odacsap. Peki az úriasszony, aki halálosan sértve érezte magát, hogy egy ilyen helyre került.

Aztán a félénk kutyák, négy 4 hónapos németjuhász keverék kutyus, amikor először bement hozzájuk valaki, összecsinálták magukat félelmükben. Maci, akin látszott, hogy egyszer volt már gazdája, de köszöni szépen még egyszer nem. Border keverék, aki iszonyatosan vágyik az ember után, szeretne kapcsolatba kerülni velünk, de képtelen rá, ilyet ő még soha. A négy kölyök anyukája, aki már mindent látott, már megélt 2 világháborút, ő talán nem félt, csak tartózkodott.

Sunny

Sunny

Nekem volt már kutyasulis tapasztalatom, így egy kis szaktudással, türelemmel és rengeteg jutalomfalattal felszerelkezve vágtam neki a rehabilitációnak; már aki elfogadta, mert ha a kutya retteg, akkor még a kaja sem kell. A körülmények sem voltak ideálisak, mert pont őket nehéz volt a falkából leválasztani, mert csak így lehetett velük foglalkozni. Harapós szekció a felszereltségemnek hála engem nem harapott meg, bár Nemes néha ráfogott a kezemre, hogy azért ne nyúljak hozzá, meg ő most a nem szeretne bemenni a kennelbe, kint azért érdekesebb. Félős szekció meg a záporozó falatok hatására rájött, hogy azért mégsem fél annyira. Jellemzően, amelyik kutyának volt már gazdája, azt hamar meg lehetett győzni, ugyanis a híresztelésekkel ellentétben nincsen olyan, hogy egy gazda csak rossz, akármennyit is bántotta a kutyáját, mellette jót is adott neki. Akinek még soha nem volt gazdája, az már kemény dió volt. A négy német juhász kölyökből kettő egész hamar feloldódott. A másik kettő még tartotta a frontot. Elvittem őket pórázon sétálni, az egyikük, Sunny, amint ráraktam a pórázt, jéggé dermedt. Ez így ment négy alkalommal, azt a tanácsot kaptam egy kiképzőtől, hogy úgy sem lesz belőle kutya, foglalkozzak vele nyugodtan, de úgysem. Majd egyszer csak, amikor ötödik alkalommal kivittem, úgy sétált velem mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy nagyon nagy élmény volt számomra, hogy annak ellenére, hogy látszólag nem történik semmi, belül mégiscsak van változás, ami egyszer csak megérik. Szóval kutya az nem lett, de pórázon sétálva.

Maci

Maci

Macit nagyon megszerettem, úgy kezdtem el vele a munkát, hogy amikor elsétáltam a kennele előtt, mindig dobtam neki kaját, de nem mentem be hozzá, aztán később már be is mentem, de csak dobtam egy falatot. A legfontosabb, amit be kell tartani a rehabilitációnál, hogy én nem akarok tőle semmit, én nem akarok vele barátkozni, belőlem csak úgy véletlenül potyognak a párizsi darabok. Később már beültem hozzá, hozzászoktattam, hogy a felé irányuló mozdulatok jót is jelenthetnek, mert úgy dobáltam a falatot, vagy amikor a kezemből már elfogadta a kaját, akkor a másik kezemet a feje fölé emeltem, ez a fejsimogatás egyik lépcsőfoka. Ha jól emlékszem pár hét alatt elértem, hogy a nyakamba ugráljon, ha jövők, és nagyon kötődött hozzám. A kötödés iszonyatosan nehéz, itt minden kutya kötődni akar, akkor is, ha rá sem nézel soha, ő már téged akar. Kétszáz sóvárgó tekintet nap mint nap. Maci meg pláne. Néha hazavittem magammal pár napra, de így még nehezebb volt neki visszamenni.

Süti

Süti

Sütit, a körömeltávolítosat, ivartalanították, másnap reggel leszedte magáról a gallért, szólt a főnököm, rakjam vissza rá. Hogyan? Ráadásul egy szűk ketrecben volt, ami nehezítette a projektet, mert így ha benyúlok, sarokba szorítva érzi magát. Oldalra fordulva, először csak leraktam kaját, szerencsére elfogadta, majd lassan, fokozatosan, kezembe a gallérral sikerült átbújtatni rajta a fejét és evés közben még meg is tudtam kötni, gyorsan ment, úgy 15 perc alatt megvoltunk. Aztán pár hónap múlva már odáig eljutott, hogy nem csak velem volt barátságos, hanem mindenkivel, ő kezdeményezte a kontaktus emberekkel.

Később állatorvosi asszisztensként is előfordult, hogy bentlakós, harapós ebekre kellett visszatenni a gallért, vagy injekciót beadni neki, itt sokszor falatot sem tudunk használni, mert műtét előtt vagy után vannak, amikor nem ehetnek. Hogyan oldottam meg ezeket? Valahogy megbeszéltem velük, ha sokat beszél az ember a kutyához, akkor megnyugszik; nem az a lényeg, hogy mit mondok, hanem a melódiája: hangsúly, hanglejtés, időzítés; mint embereknél a babanyelv, ha az anyukák gügyögve beszélnek a babához, az nyugtató hatású és elősegíti a kötödés kialakulását is. Nemrégiben elkezdtem tudatosan figyelni az embereket, hogy mennyit gügyögnek az állatokhoz, sokan használjuk, sokszor. Még mélyen tisztelt állatorvos kollégám is, aki immáron 20 éve dolgozik állatorvosként, gyakran használja a babanyelvet a kutyákkal való kommunikációban. „Uzsgyi-uzsgyi, zsúpszi, ni”, például ezek szavak kíséretében kerül fel a kutyus a vizsgálóasztalra. Kollégám azt mondta, hogy a kutyababanyelvet az állatorvosi egyetemen oktatják, van külön modul erre.

Ezekkel a módszerekkel tudtam elérni, hogy komolyabban soha nem harapott meg kutya.

Az ember lelkileg felőrlődik a menhelyi munkában. Az egész nap unalmukban ordító kutyák, a sóvárgás az emberi kontaktus után, az extrém fizikai-lelki megterhelés. Minden tiszteletem azoké, akik ezt sokáig tudják csinálni, én nem. Hogy mi lett a történet szereplőivel? Úgy tudom, mindenki talált magának gazdát, itthon vagy külföldön, tökéleteset vagy tökéletlent, de Gazdát.

december 23, 2011

Bemutatkozás

Szerző: Zsembrovszky Olga

Zsembrovszky Olgának hívnak, tizennégy éves korom óta van saját kutyám. Találtunk egy németjuhász kutyát és gazdát kerestünk neki, kivittük a Tabánba. Akkoriban ott minden vasárnap volt „kutyavásár”. Azonnal lecsaptak rá, egy nagyon kedves család vette magához. Én pedig megláttam egy apró, pici gombócot egy lány ölében, azonnal beleszerettem. Egy igazi keverék volt, akinek valószínűleg a felmenői is azok voltak. A szüleim nem engedték, hogy legyen kutyám, de őt nem tudtam otthagyni. Hazavittem, de otthon azt mondtam, csak egy hétre hozom, utána keresek neki gazdát. Aztán még egy hét, meg még egy. És maradt… Kitti lett a neve. Így kezdődött.

Az első kutya mindenki életében döntő szerepet játszik. Én egy keverék kutyával kezdtem, és azóta is fajtatiszta keverék kutyáim vannak, vagy ahogyan ma nevezem őket: természetes fajták. Azok a kutyákat hívom így, akikben semmilyen fajtát nem lehet felismerni, annyira keverék; vagy nem is volt soha fajtatiszta őse. Tapasztalatom szerint jobban kommunikálnak más kutyákkal, szociálisan is érzékenyebbek emberrel és kutyával egyaránt, ami talán hátrányuk, hogy makacsabbak és sokkal több önálló döntést hoznak. Nyilván, mivel a felmenők között sokuk utcakutyaként élt.

Akkor még Budapesten laktam, Kitti hamar megtanulta, hogy kell szabályosan közlekedni, tömegközlekedésen utazni, itt is el lehetett engedni pórázról; de sokat jártunk kirándulni, sétálni, biciklizni, sőt úszni is.

Kutyaiskolába kilenc éve kezdtem el járni, akkor már Jefkával, Kitti lányával, sok helyet megnéztünk, de a legtöbb iskola nem volt elég vonzó, így aztán inkább agilityztünk (agility.lap.hu), ebben a sportban még a hagyományos iskolák is jutalmazást alkalmaznak, nem büntetést.

Később az engedelmes munkának is ráéreztem az ízére, aztán még sok sportágat kipróbáltam: nyomkövetés, őrző-védő, mantrailing kutya.hu/Cikk.aspx?id=4508 , ügyességi feladatok, trükkök tanítása klikkerrel ( www.klikker.hu). Mind a két kutyámmal letettem a BH (Alapfokú Kísérőkutya) és az Ügyességi 5-ös vizsgát (k99vizsga.info).

Dolgoztam állatmenhelyen gondozóként, ahol feladatom volt a félős, érzékeny kutyák szocializációja, tanítása, rehabilitációja. Nagyon nagy élmény, amikor ezek a kutyák néha lassan, fokozatosan, néha hirtelen átlépik a határaikat, megtanulnak bízni az emberekben és kommunikálni velük, ami sokuknak soha nem adatott meg az életben.

Állatorvosi rendelőben asszisztensként is több évet eltöltöttem. Rengeteget tanultam kutyákról, nemcsak orvosi szempontból, hanem a lelkükről, személyiségükről is. Emberekről és emberektől is sokat tanultam, merthogy itt folyamatosan kommunikálunk a gazdákkal, ők pedig mesélnek.

Kutyaiskolán dolgoztam oktatóként , tanfolyamokon csoportokat vezettem, ovis és klub foglalkozásokat tartottam. Sok kiképzésvezetői tanfolyamon és szemináriumon is részt vettem. Kutyákat és gazdáikat oktatom, segítek, hogy harmonikus, tartalmas kapcsolatot tudjanak egymással kialakítani.

Öt éve költöztem Budaörsre, házam közvetlenül az erdő mellett van. Nagyszerű érzés a természettel együtt létezve élni. Még ki sem kell lépnem a kapun és máris az erdőben vagyok és a várostól sem kerültem távol. Minden nap elmegyek a kutyáimmal sétálni, majdnem mindig ugyanazon az útvonalon, de az erdőt soha nem lehet megunni, nap, mint nap új dolgokat fedezek fel a természetben. Itt nem jár se autó, se motoros, se vadász és soha nincsen szemét sem, a sétáló, túrázó emberek pedig kedvesek. Egy védett sziget ez.

Két kutyám van, Hanga és Jefka, mindketten lányok. Hálás vagyok, amiért kísérnek engem utamon, és hogy annyi mindent tanítanak nekem a kutyázásról. Jefka most töltötte be a tizenhetedik életévét; ha akar, most is fel tud pörögni, klikkerezünk, labdázunk, vagy Hangával játszanak egy kicsit.

Mostanában sokat megyünk kirándulni, mantrailingezünk, tanítom a kutyáimat klikkerrel mindenfélére; és legfőképpen marháskodunk, kutyáimmal közösen mindenféle cél nélküli játékot eszelünk ki, például hogyan lehet gazdi kezéről sutyiban lehúzni a kesztyűt, azzal körbe-körbe rohangálni, miközben mímelt felháborodással kergetem őket. Átlagos, dolgos kutyamindennapokat élnünk.