Posts tagged ‘agility’

február 13, 2012

Egyre jobb gazda

Szerző: Zsembrovszky Olga

Egyszer kutyasulin egy lány nagyon el volt keseredve, sírt, hogy az ő kutyája nem fogad szót, nem jön vissza és nem akar vele dolgozni. Azt mondta: „Az én kutyám soha nem lesz olyan, mint Hanga, én ehhez ügyetlen vagyok.” Hanga akkor viszonylag kiegyensúlyozott volt és hihetetlenül lelkesen dolgozott, bár még messze voltunk a tökéletességtől, ahogyan ma is. Mindig van új tanulnivalónk a nap alatt. Még mindig nem vagyok az az eszményi gazda, aki lenni szeretnék; még mindig nem tudom a stabil, magabiztos, belülről fakadó tekintélyt biztosítani kutyáim számára. Talán ami szükséges, hogy egyre jobb gazdák legyünk, az a fejlődésre való igény, hogy nem adjuk fel, és hogy tanulunk a hibáinkból.

Hogy lelket öntsek a lányba, elmeséltem, hogy mi sem így kezdtük. Hanga tele volt szorongással, félelmi agressziót mutatott sok kutya felé. Sok helyzetet nem tudtam kezelni, így szegénynek egyedül kellett megoldania. Például egy nagytestű kutya kedvesen, barátságosan játszani akart vele, de Hanga félt tőle. Én ahelyett, hogy megvédtem volna, hagytam a nagy kutyát, gondoltam hátha Hanga is rájön, hogy csak játszani akar. Nem jött rá, csak kialakult benne, hogyha fél egy kutyától, akkor odakap neki; ez később, ahogy felnőtt lett, átalakult morgásba. Ha előre odamorgok mindenkinek, akkor megijednek tőlem, és nekem nem esik bajom.
Aztán sokszor nem jött be hozzám, ha hívtam, keveset jártunk kutyatársaságba, és amikor végre lehetett játszani valakivel, akkor én csinálhattam bármit, nem lehetett behívni. Ami egy irreális elvárás volt, nem azért nem jön oda, mert nem tisztelt engem, hanem mert az alapvető igényei nem voltak kielégítve.
Egyszer agilityzés közben rákiabáltam,  nem ő volt annyira rossz, hanem én voltam túl frusztrált, valami más miatt. Hanga azt mondta, hogy köszöni szépen, de ha én érthetetlen okból büntetem őt, akkor befejezte a velem való együttműködést, utána egy darabig még leülni sem volt hajlandó vezényszóra.

Szóval sok hibát elkövettem, sok mindent nem tudtam miképpen oldjak meg. De nem adtam fel. Rendszeresen vittem kutyatársaságba, tanultam, tanítottam. Mindent megpróbáltam, hogy motiválni tudjam. Az évek hosszú során sikerült elérni, hogy az összes területen fejlődtünk.

Repülő Hanga

Hanga ma bámulatos nagy svunggal tud dolgozni, néha hihetetlenül felpörög. A munka megszerettetésére nem csak jutalomfalatot használtam, hanem például mindig úgy mentünk sétálni, hogy az első pár száz méteren lábnál követésben jött, illetve engedelmes feladatokat adtam neki és a jutalom az volt, hogy mehet sétálni. Ez a legnagyobb díj egy kutyának, szinte az összes kutya él-hal a sétáért. Aztán annyira berögzült számára, hogy a lábnál követés a világ egyik legjobb dolga, hogy ha kutyasulin mondtam neki, hogy lábhoz, akkor is ugyanazzal a lendületes, dinamikus erővel csinálta. És ha a sulin, félelmetes kutyák társaságában ilyen remekül érezheti magát, akkor lehet, hogy nem is kell mindegyiküknek odakapni, morogni.

Sok trükköt lehet azért bevetni, hogy a különböző problémákat megoldjuk, sok tanácsot kaphatunk. De ami mindig változást hoz, ha mi, gazdik az életben is magabiztosabbak, kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak vagyunk, és ez csak rajtunk múlik, nem külső tényezőkön; ez természetes módon a kutyánkkal való kapcsolatunkat is megváltoztatja.

Reklámok
december 30, 2011

Jefka és az agility

Szerző: Zsembrovszky Olga

8 évvel ezelőtt kezdtünk el az agilityvel ismerkedni. Nem rendszeresen, de azért eljárogattunk edzésekre. Amikor Jefi rájött, hogy ha bemegy a kúszóba, azért jutalomfalat jár, akkor nagyon belelkesedett, és ki sem lehetett szedni a kúszóból.

Később átmentünk egy másik kutyaiskolába, ott is szerettem volna agilityzni. Azt mondták, rossz a kapcsolatom a kutyával, mert csak azért érdeklem őt, mert húzom az orra előtt a falatot, meg különben is nagyon kövér, akkor 28 kg volt, az ideális 20 helyett. Szóval nem járhatunk. Rágyúrtunk a két témára. Ugyan még mindig a falat miatt volt lelkes, de nem dugtam az orra alá, klikkeres módszerrel kezdtünk el dolgozni, bár nem használtam magát a klikkert, hanem csak klikkelőszót. Ha éppen valamit jól csinált, mondtam, hogy „azaz” és utána vettem elő a kaját és adtam oda neki. Az engedelmes munkát (lábnál követés, helyben maradás, lábhoz kerülés, stb.) pedig felépítettem lépésről-lépésre klikkeres módszerrel, formálást is használtam. A formálás a klikkeres tanítás egyik fajtája, ahol fokozatosan, kis lépésben a kívánt cél irányába mutató viselkedéseket megerősítjük. Tehát nem falattal vagy pórázzal csalom, húzom magamhoz, és nem várom el rögtön a tökéletes feladatot. Például, ha azt akarom, hogy hozzon ide nekem egy tárgyat, akkor először arra klikkelek, hogy a tárgy felé néz, majd elindul felé, tesz pár lépést, odaér, rászagol, kinyitja a száját, megfogja; majd az idehozatalt is ugyanígy pici lépésenként.
A másik projekt a fogyás volt. Ami iszonyúan nehéz, ha az ember a családjával lakik együtt, gondolom, ezt sokat ismeritek. Kap reggelit, ebédet, vacsorát, és folyamatosan a nassikat, mert hiszen éhes, azért ül itt, és néz szomorú, sóvárgó, igéző szemekkel, mert éhes. Azelőtt is próbáltam meggyőzni a családot, hogy ez így nem mehet, de nem sok sikerrel. Ám most bekeményítettem, az agility volt a tét. Mivel Jefka a nagyon minimális száraztáp ellenére sem fogyott, rájöttem, hogy titokban folytatódik az etetés. Rengeteget veszekedtem, harcoltam emiatt, de az áttörést csak az hozta el, hogy elzártam a kutyát, amikor nem voltam otthon. Így szépen, lassan elkezdett fogyni.

Majd egyszercsak megkérdezték, hogy akarok-e járni agilityzni, merthogy látták a fejlődést a munkánkban. Akkor még nem tudták, hogy Jefi 9 éves. Ha tudták volna, valószínűleg nem hívnak, de amikor már benne voltam a csapatban, akkor már nem raktak ezért minket ki.

Jefka néha nagyon élvezte az agilityt, néha egyáltalán nem. Nem a kora miatt, mert pl. amikor elmentünk futni, akkor nagyon is bírta fizikailag. Azért nem élvezte, mert én rettentő elszánt voltam, hogy nekünk muszáj ezt csinálni, meg kell mutassuk, hogy én milyen ügyes vagyok és Jefi is.  A teljesítménykényszert nem bírta jól. Sokan csodabogárnak gondoltak, hogy miért kell szegény, öreg, lassú kutyát hajtanom és miért nem veszek egy másikat, egy kölyökkutyát, ha már ennyire szeretnék agilityzni. Egyrészt azért, mert Jefi az én kutyám és nem egy másik; másrészt én tudtam, hogy benne van a lehetőség, hogy ő jó legyen és élvezze is a dolgot, csak nem tudtam belőle kihozni. Később lett kiskutya, de nem azért, hogy én „komolyan” agilityzhessek, Jefivel is rettentő komoly voltam; hanem mert a sors küldött nekem egy kis pumilányt, a házunk közelében voltak kirakva a tesójával, akkor kb. 5 hetesek lehettek.
Azért voltak nagyon jó időszakok, amikor megvolt köztünk az összhang. Pár versenyen is elindultunk. A nagy áttörés akkor jött, amikor az egyik versenyen én teljesen görcsös, ideges voltam, hogy sikerüljön jót futnunk. A pálya nagyon hepe hupás volt és az egyik akadályt épp egy emelkedőre rakták, tudtam, hogy ezt nem fogja átugrani; és ekkor elengedtem, elengedtem az egészet, hogy mindenáron meg kell mutassuk. Mondtam Jefinek, hogy bármit csinálhat, amit csak akar, ha nem ugorja át az akadályt, akkor nem, ha lassú lesz, akkor legyen. És ettől teljesen beindult, gyorsan, pontosan, magához képest látványosan ment, azt az akadályt persze nem ugrotta át, így kizártak, de még soha ennyire lelkes nem volt. Nagyon boldog voltam, hogy végre sikerült. Ez a hozzáállás nem minden kutyánál jön be, mert például, ha Hangához úgy viszonyulok, hogy mindegy hogy mit csinálsz, nincs tétje, akkor leereszt és elveszíti a kedvét.

Azóta is agilityben tökéletes összhangban edzünk Jefkával, mert még mindig, 15 éves korában is akarja; nem kötelező neki, de amikor Hangával edzünk, ő szól, hogy „Én is, én is!” és hihetetlen elszántsággal, élvezettel csinálja. A mozgás és a gondolkodás a hosszú élet titka.

december 23, 2011

Bemutatkozás

Szerző: Zsembrovszky Olga

Zsembrovszky Olgának hívnak, tizennégy éves korom óta van saját kutyám. Találtunk egy németjuhász kutyát és gazdát kerestünk neki, kivittük a Tabánba. Akkoriban ott minden vasárnap volt „kutyavásár”. Azonnal lecsaptak rá, egy nagyon kedves család vette magához. Én pedig megláttam egy apró, pici gombócot egy lány ölében, azonnal beleszerettem. Egy igazi keverék volt, akinek valószínűleg a felmenői is azok voltak. A szüleim nem engedték, hogy legyen kutyám, de őt nem tudtam otthagyni. Hazavittem, de otthon azt mondtam, csak egy hétre hozom, utána keresek neki gazdát. Aztán még egy hét, meg még egy. És maradt… Kitti lett a neve. Így kezdődött.

Az első kutya mindenki életében döntő szerepet játszik. Én egy keverék kutyával kezdtem, és azóta is fajtatiszta keverék kutyáim vannak, vagy ahogyan ma nevezem őket: természetes fajták. Azok a kutyákat hívom így, akikben semmilyen fajtát nem lehet felismerni, annyira keverék; vagy nem is volt soha fajtatiszta őse. Tapasztalatom szerint jobban kommunikálnak más kutyákkal, szociálisan is érzékenyebbek emberrel és kutyával egyaránt, ami talán hátrányuk, hogy makacsabbak és sokkal több önálló döntést hoznak. Nyilván, mivel a felmenők között sokuk utcakutyaként élt.

Akkor még Budapesten laktam, Kitti hamar megtanulta, hogy kell szabályosan közlekedni, tömegközlekedésen utazni, itt is el lehetett engedni pórázról; de sokat jártunk kirándulni, sétálni, biciklizni, sőt úszni is.

Kutyaiskolába kilenc éve kezdtem el járni, akkor már Jefkával, Kitti lányával, sok helyet megnéztünk, de a legtöbb iskola nem volt elég vonzó, így aztán inkább agilityztünk (agility.lap.hu), ebben a sportban még a hagyományos iskolák is jutalmazást alkalmaznak, nem büntetést.

Később az engedelmes munkának is ráéreztem az ízére, aztán még sok sportágat kipróbáltam: nyomkövetés, őrző-védő, mantrailing kutya.hu/Cikk.aspx?id=4508 , ügyességi feladatok, trükkök tanítása klikkerrel ( www.klikker.hu). Mind a két kutyámmal letettem a BH (Alapfokú Kísérőkutya) és az Ügyességi 5-ös vizsgát (k99vizsga.info).

Dolgoztam állatmenhelyen gondozóként, ahol feladatom volt a félős, érzékeny kutyák szocializációja, tanítása, rehabilitációja. Nagyon nagy élmény, amikor ezek a kutyák néha lassan, fokozatosan, néha hirtelen átlépik a határaikat, megtanulnak bízni az emberekben és kommunikálni velük, ami sokuknak soha nem adatott meg az életben.

Állatorvosi rendelőben asszisztensként is több évet eltöltöttem. Rengeteget tanultam kutyákról, nemcsak orvosi szempontból, hanem a lelkükről, személyiségükről is. Emberekről és emberektől is sokat tanultam, merthogy itt folyamatosan kommunikálunk a gazdákkal, ők pedig mesélnek.

Kutyaiskolán dolgoztam oktatóként , tanfolyamokon csoportokat vezettem, ovis és klub foglalkozásokat tartottam. Sok kiképzésvezetői tanfolyamon és szemináriumon is részt vettem. Kutyákat és gazdáikat oktatom, segítek, hogy harmonikus, tartalmas kapcsolatot tudjanak egymással kialakítani.

Öt éve költöztem Budaörsre, házam közvetlenül az erdő mellett van. Nagyszerű érzés a természettel együtt létezve élni. Még ki sem kell lépnem a kapun és máris az erdőben vagyok és a várostól sem kerültem távol. Minden nap elmegyek a kutyáimmal sétálni, majdnem mindig ugyanazon az útvonalon, de az erdőt soha nem lehet megunni, nap, mint nap új dolgokat fedezek fel a természetben. Itt nem jár se autó, se motoros, se vadász és soha nincsen szemét sem, a sétáló, túrázó emberek pedig kedvesek. Egy védett sziget ez.

Két kutyám van, Hanga és Jefka, mindketten lányok. Hálás vagyok, amiért kísérnek engem utamon, és hogy annyi mindent tanítanak nekem a kutyázásról. Jefka most töltötte be a tizenhetedik életévét; ha akar, most is fel tud pörögni, klikkerezünk, labdázunk, vagy Hangával játszanak egy kicsit.

Mostanában sokat megyünk kirándulni, mantrailingezünk, tanítom a kutyáimat klikkerrel mindenfélére; és legfőképpen marháskodunk, kutyáimmal közösen mindenféle cél nélküli játékot eszelünk ki, például hogyan lehet gazdi kezéről sutyiban lehúzni a kesztyűt, azzal körbe-körbe rohangálni, miközben mímelt felháborodással kergetem őket. Átlagos, dolgos kutyamindennapokat élnünk.