január 20, 2012

Ahogy mi is érzünk

Szerző: Zsembrovszky Olga

Behoztak hozzánk egy cicát, gazdi elmesélte, otthon milyen sokféle tünetet produkál; de itt a rendelőben nem mutatta egyiket sem. A hölgy valószínűleg csak túlaggódta a dolgokat. Most is roppant mód ideges volt, folyamatosan nyugtatgatta cicáját: „Rettentően sajnálom, tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, bocsáss meg nekem. Az utazás is szörnyen megviselte, hogyan fogunk hazajutni?  A cica nem bírja ki a hazafelé vezető utat, hogyan fogja a sokkon túltenni magát, hogy állatorvosnál volt?” Az érdekesség az volt, hogy a cicát egyáltalán nem viselte meg semmi. Jól érezte magát itt, még dorombolt is nekünk. Ez a tény nem zavarta gazdit, ő csak folytatta a „nyugtatgatást”. Kérdezte tőlem, hogy mivel lehet majd kiengesztelni, hogyan nyugtassa meg.  A válasz meghökkentette: Ha a gazdi is nyugodt, akkor az állat is az lesz, mert átveszik az érzelmeinket, ha mi félünk, ők is fognak. Egyszerűen ne aggódjon, csináljon úgy mintha mindez természetes lenne. Bár ebben az esetben a cica nem vette át gazdi hangulatát, de az esetek nagy részében így történik. Azt nem mondtam neki, hogy a cica egyáltalán nem ideges, csak ő.

Jött egy másik macskás is ma, Gáspár cicának leghőbb vágya kinyírni mindenkit, aki piszkálja őt. Karmolna, harapna. Macskák veszélyesebbek, mint a kutyák, hegyesebb és hosszabb karmaik, fogaik vannak, és ha egyszer beindulnak, akkor nincs sok esélyünk velük szemben. Van egy jól kidolgozott támadási módjuk, átkarolja az ember karját és a hátsó lábaival teljes erővel karmol, miközben a tűhegyes fogát belemélyeszti a kezünkbe. Engem egyszer harapott meg macska, a cicaharapás azért veszélyes, mert nagyon mélyre hatol és a seb azonnal összezárul. Szinte biztos a fertőződés, utána pár napig irdatlanul fáj. Amit megfigyeltem, hogy az összes harcos macska gazdája büszke arra, hogy cicája ennyire vérmes „Engem is meg szokott harapni, ha nem tetszik neki valami.” meséli, közben csillogó szemekkel megsimogatja kiscicáját.

Egy ismerősöm mesélte, hogy kutyája rettentően félt a vihartól. Mindent megpróbált, nyugtatni, elvonni a figyelmét, simogatni. Később megtanulta, hogy ezzel csak megerősíti a félelmet, így felhagyott ezzel, nem foglalkozott ilyenkor a kutyával; de a helyzet nem változott, jött a vihar és kutyája be a sarokba, ott gubbasztott, remegett. Így ment ez évekig. Majd egyszer vihar idején a másik két kutyája összeverekedett, ő keményen ráordított a két bunyósra, és mindkettőt a helyére tette. Lecsillapodtak a kedélyek, aztán váratlan fordulat következett: a vihartól rettegő kutyája előjött a sarokból, és nyugodtan, magabiztosan lefeküdt a pokrócára. Attól nyugodott meg, hogy végre van itt valaki, aki őt meg tudja védeni, ha valami baj van. Lehet, hogy a vihar félelmetes és veszélyes, de ha itt a gazdám, akkor nem érhet semmi baj, majd ő lerendezi.

Régebben én is elkövettem azt a hibát, hogy ajnározással akartam kutyáim riadalmát lecsillapítani. Egyszer egy értelmi sérült kislány szerette volna sétáltatni pórázon Hangát, amiben Hanga benne is volt, mivel én is ott voltam, de közben próbált minél messzebb lenni a kislánytól, közben farok behúzva, fülek hátracsapva. Ha még soha nem találkoztak sérült emberrel, akkor ez ijesztő lehet számukra.  Én lehajolva hozzá simogattam: „Semmi baj, semmi baj”. Volt velünk egy kutyaoktató kollega és szólt, hogy ezt hagyjam abba; egyenesedjek fel, és magabiztosan, kicsit félvállról mondjam, hogy semmi baj. Ettől Hanga kisimult, magabiztosabb lett, farok fel, és oldottabban tudott viselkedni.

Reklámok
január 17, 2012

Bízom a kutyámban

Szerző: Zsembrovszky Olga

Voltunk birkát terelni, miután Hanga dolgozott egy keveset, az oktató mondta, hogy fogjam meg a kutyát, erre én odahívtam magamhoz, megvártam, míg odaér, utána fogtam meg a pórázt. Erre rám kiabált az oktató, hogy „Ne bízz meg benne!”, merthogy a birkák között olyan magas ösztönállapotban vannak a kutyák, hogy nem szabad bízni bennük, a fogjam meg, az azt jelenti, hogy kapjam el, szaladjak utána és lépjek rá a pórázra. Merthogy egyelőre pórázon engedjük el birkák között. Azt viszont nem értem, hogy ha én tudom, hogy Hanga ilyen helyzetben is bejön hozzám, ha hívom, akkor ez így miért is nem jó? Azért nem rekordsebességgel jön, néha meg-megáll, gondolkozik, hogy birka vagy gazdi, de aztán mellettem dönt.

Én azt gondolom, ez nemcsak azért van, mert nekem olyan nagy a tekintélyem Hanga szemében, nyilván ez is fontos; de mi kötöttünk egy megállapodást: Elviszem terelni, az erdőben kergethet mókusokat, és néha egyéb állatokat, kiélheti a természet adta vágyait, de cserébe elvárom, hogy visszajöjjön, ha hívom; illetve, hogy én mondom meg, hogy mikor indulhat a mókuscserkészés vagy birkaterelés. Nem tudom, ez működne-e akkor, ha soha nem engedném neki a hajkurászást, csak tiltanám mindenről; sokan ezt várják el kutyájuktól.

A másik dolog, ami miatt bejön hozzám, hogy én tudom, hogy bízhatok benne. Kedves barátaim úgy kiabálnak a kutyájuk után ilyen helyzetben, hogy én is hallom a hangjukon, hogy nem hiszik, hogy a kiáltozásnak lesz foganatja. A gondolatainkat le lehet olvasni a hangszínűnkről, ember és kutya is nagyon jó ebben.

Kutyáim szenvedélyes kukázók, ha hozzáférhetnek a szemetes tartalmához és én nem vagyok ott, akkor biztos, hogy átkutatják. Sokat szenvedtem ezzel, ez veszélyes mulatság, akár bélelzáródást is okozhat a virsli héj, vagy a tejes doboz, ezért párszor büntettem is őket ezért. Úgy büntettem, hogy amikor rajtakaptam a guberáláson, akkor meghajtottam őket. Ez úgy néz ki, hogy: megyek a kutya után és nem hagyom, hogy a közel kerüljön hozzám, van egy pár méteres aurám, amiből mindig kitolom. Farkasék is így szokták büntetni a renitens, a falkaszabályokat áthágó tagokat; akár egy zsarnokoskodó alfafarkast is, ha többen összefognak ellene.  Nekem ehhez segédeszközökre is szükségem lehet, például a kutya mellé dobok egy tárgyat.
Működött a büntetés. Addig ameddig jelen voltam, eszükbe sem jutott a kuka. Kiléptem a lakásból, rögtön ráindultak; amúgy ki tudnak nyitni bármilyen szerkezetű kukát, ez is a hozadéka a problémamegoldós játékoknak, amiket gyakran kitalálok nekik.  Így nem maradt más, csak mindig elzárni a szemetest, amikor nem felejtettem el.

Egyszer éjszaka kintről hangokat hallottam, kimegyek, Hanga serényen dolgozik a tejes doboz aprításában. Nem volt kedvem büntetni, meg, ha pár alkalom után nem hozza meg a várt eredményt, akkor nincs értelme többször. Ezért szigorú, de kedves hangon megkértem Hangát, hogy ezt ne csinálja többet, majd elől hagytam a szemetet. Reggel érintetlen volt, és azóta sem kukázott egyszer sem. Nem bíztam eléggé kutyámban, hiszen ezt úgysem értheti; pedig az ásással ugyanígy jártam el és működött.

január 14, 2012

Képes beszámoló Sacitól

Szerző: Zsembrovszky Olga

 

 

 

január 12, 2012

Tömegközlekedés

Szerző: Zsembrovszky Olga

Elkezdett az autómból furcsa dobogás hallatszani, főleg ha gyorsan mentem. Gondoltam másnap elviszem szervizbe. Újpesten voltam, kutyák velem, meg akartam az autóval fordulni és egyszercsak megállt, se előre, se hátra. Kiszálltam és látom, hogy kitört a bal első kerék, merőlegesen állt az autóval. Egy barátom itt lakik a közelben, tőle kértem segítséget. A gond az volt, hogy az autó feneke lelógott az úttestre, így eltorlaszoltam az egész sávot. Autómentő, szerviz. Amúgy ez suzuki típushiba, szóval szerencsére az autómentőt és a javítást is teljes mértékben fizeti a suzuki.

Autómentés megoldva, nekem valahogy haza kell jutnom a két kutyával. Metro, villamos, vonat. Jefka rutinos bkv-zos, mert régebben pesten laktunk és kocsim se volt, de Hanga életében ha négyszer tömegközlekedett, metrón még soha. Kaptam kölcsön szájkosarakat, Hangáék először előadták a kutyáéknál szokásos színdarabot, hogy a szájkosár milyen borzalmas és kibírhatatlan, kaparták az orrukat, és dörgölőztek a lábamhoz, hogy megszabaduljanak tőle. Sok gazdi ennek az előadásnak bedől, és megsajnálja ebét. Én nem, rájuk szóltam, hogy ’Ezt befejeztétek.’ és máris semmi bajuk nem volt a helyzettel.
Hanga meg-megtorpant új dolgoknál, beszállni a metróba, mozgólépcsőre felmenni (persze álló mozgólépcsőre; egyszer láttam, ahogy a mozgó mozgólépcső becsípte egy kutya mancsát), de gondolkodás nélkül követett és nem is félt a helyzettől. Ilyenkor az a legjobb, vagy bármilyen új helyzetben, hogy nem csinálunk az egészből ügyet, mi magabiztosak vagyunk, akkor a kutyánk sem fog félni vagy egyáltalán gondolkodni rajta, hogy kell-e félni. Nem kell leállni jutifalattal csalogatni, vagy agyonsimogatni, hogy ’Jaj ne félj.’, ezzel csak megerősítjük benne, hogy baj van. Egyszerűen elindulunk, ő meg követni fog. Persze kaphat falatot is, és simit is, ha nyugodtan viselkedik.
Felszálltunk a villamosra, pont a csuklójánál voltuk. Hanga felpattant, amikor elkezdett alatta mozogni a korong. Itt sem csináltam ebből ügyet, hagytam, hogy maga fedezze fel a villamos csuklójának műszaki részleteit. Ahhoz a részhez állt, ahol nem mozgott a föld, onnan figyelte elmélyülten vagy öt percen keresztül a forgók mozgását; majd miután kitanulmányozta a működését, ráfeküdt a korongra, úgy hogy mozgott alatta ide-oda a padló; nem zavarta, talán még élvezte is, felér egy vidámparkkal.

Néha nem egyszerű dolog tömegközlekedni állatokkal. Egy régi történet, kamaszkoromból. Hétvégén le akartunk menni a telekre. Két ember, három kutya, egy macska, plusz a csomagok. A nyugati pályaudvarra sikeresen eljutottunk. Kiderült, nem megy az a vonat, amit kinéztünk, csak két óra múlva indul a következő. Nyugodtan üldögéltünk, várakoztunk egy padon, Marci cica az ölemben, egy kicsit kivettem őt a dobozból. Majd minden előzmény nélkül, egy férfi ordítva rohant felénk, kezében, a feje fölött tartva egy narancssárga kukát, hozzánk akarta vágni. Több ember volt ott, sikerült lefogniuk, mielőtt bárkiben is kárt tett volna, de a cicám halálra rémült és elrohant, kicsúszott a kezemből, én utána. A vonatokhoz szaladt, beslisszolt az egyik szerelvény alá, én utána. A vonat nem volt se indulóban, se érkezőben éppen, Marci felugrott valahogy a kerekekhez.  A szerelvény alatt kúszva-mászva sikerült kihalásznom a cicát a szerkezetből. Láttak engem páran és kérdezték, hogy „Normálisnak tetszik lenni?” Nem, persze, hogy nem, hogy a vonat alatt mászkálok, de a macskámat muszáj megmentenem. Mire visszaértem a padhoz, már sikerült lenyugtatniuk a csávót, és odébb is oldalgott. Nem tudjuk miért támadt, talán az állatok váltották ki belőle az agressziót; pár emberből ősi félelmet, gyűlöletet vált ki egy kutya vagy macska.
Végre indult a vonat, mindenki zaklatott idegállapotban. Jött a kalauz, volt jegyünk, szájkosarunk, de most vettem észre, hogy a szájkosár elszakadt, próbáltam összeeszkábálni, kalauz egyre idegesebb, erőszakosabb lett, hogy ha nem jó a szájkosár, akkor le kell szállnunk. Jefi már nem bírta a ma már többedik erőszakos embert és odakapott. Na, csak ez kellett, repültünk le a vonatról, két megállót sikerült haladnunk. Következő vonat két óra múlva. Már hazafelé sem tudtunk volna indulni.
Telefonos és autós segítséget kértünk a családtól. Igaz, hogy már vagy három órája elindultunk otthonról, de még itt vagyunk újpesten, a vasútállomáson. Szóval autóval levittek minket Piliscsabáig. Azután mindig jól meggondoltuk, hogy válasszuk-e az önállóság útját, ha állatokkal akartunk közlekedni.

Hiába szoktatjuk hozzá a kutyáinkat a szabályos, fegyelmezett közlekedéshez, mindig történhet valami, ami a mi befolyásunkon kívül áll.  Később lett jogosítványom, autóm, így azóta már nem ért ekkora stressz a közlekedésben. Mindenki, akinek kutyája van, előbb-utóbb rájön, hogy saját autó nélkül nem megy.

január 9, 2012

Nevetünk, szomorkodunk

Szerző: Zsembrovszky Olga

Barátaimmal meg volt beszélve egy szilveszter előtti kirándulás; ám kitalálták, hogy ne csak sétáljunk, hanem inkább fussunk az erdőben. Én csak rövid távokat szoktam futni, de gondoltam nekivágok, legfeljebb lemaradok és majd telefon segítségével megtaláljuk egymást. Mivel Andiék nem diktáltak gyors tempót, ezért bírtam; nemúgy Jefka, nagyon lemaradt. Futás közben a gondolataiba mélyedt és azon elmélkedett, hogy „Szeretem én ezt a gazdit, Hangát is bírom, szívesen megyek velük mindenféle, meg nem szeretnék semmiből sem kimaradni, hátha kaja lesz a vége; de ez fránya futás, ilyen bolond gazdával vert meg az isten, hogy még futni is kell. Tudok én futni, ha akarok, például nemrég egyik agility edzésen, versenyeztünk egy fiatal 2 éves fruskával, ugyanazt a pályát kellett lefutnunk, és én voltam a gyorsabb. Erre képes a párizsi, plusz, ha gazdi az általam szigorú feltételek által meghatározott módon ugrándozik, tapsikol, pattog és idétlen hangokat ad ki magából; az tetszik nekem, bepörgök tőle. Főleg az tetszik, hogy annyira tetszik neki, ha nekem tetszik. Ilyenkor mindig nevet is, néha még a párizsiról is megfeledkezem, ha nevet. Érdekes jelenség a kétlábúak nevetése, nálunk kutyáéknál nincs ilyen, de mi mégis megtanultuk értelmezni.  A nevetés sokféle lehet:
1. szívből jövő örömnevetés
2. kinevetés: Egyszer szegény kutyajóanyám, Kitti át akart ugrani egy patakot, nagyon rákészült, nekifutott, elrugaszkodott, és bele a patak közepébe, el is merült, aztán azonnal fel is bukkant és kisétált a patak szélére; de ezek a gonosz kétlábúak, ahelyett, hogy sajnálták volna, elkezdtek nevetni, kinevették Kittit, hogy milyen ügyetlen volt. Kittit nem zavarta saját ügyetlensége, annál jobban gazdája rosszindulata, látszott rajta, hogy megviseli a dolog.
3. hamis vagy leereszkedő nevetés, mosoly – Ennek nem dőlünk be, ne is próbálkozzatok.

Szóval ahhoz, hogy igazából fussak, a következő szabályoknak kell fennforognia gazdámnál:
1. párizsi, illetve bármilyen állati eredetű ehetőség
2. szívből jövő jókedv
3. örömnevetés
4. ugrálás, pattogás, idétlen, magas hangon gügyögés; de csak azért, hogy titokban kinevethessem a gazdit.

Jelenleg egyik fennforgás sem szabály, így nem igazán érdekel, hogy azok ott hova is futnak nagy lelkesen, úgyis visszajönnek értem; meg különben is, lehet, hogy visszafordulok, azokhoz a kedves emberekhez, akikkel az előbb találkoztam útközben; náluk volt kaja és ráadásul egyhelyben álltak, 2:0. Gazdacsere megfontolandó.”

Szóval Jefkának ez a mostani futóstúra nem igazán tetszett, így beraktuk őt a kocsiba és nélküle mentünk, majd futás után, a lángosozáshoz már ő is velünk jött, itt már jóval lelkesebben vett részt az eseményekben.

A lángosos bódénál volt egy anyuka a kislányával, Manna vigasztalhatatlanul sírt. Ki kellett jönni az étteremből a sírás miatt, vagy nem kellett, csak kellemetlen volt az anyukának, mindent megpróbált, de semmi nem hatotta meg a kislányt. Néha, egy pillanatra, amikor a kutyáinkra figyelt, abbahagyta. Aztán Hangával mindenféle trükköt mutattunk be, hátha az majd érdekesebb lesz, mint a sírás.  De ez is csak pillanatokra vonta el a figyelmét. Nem történt vele semmi konkrét rossz, valószínűleg csak rosszkedvű volt. Aztán Manna anyukája kitalálta, hogy megetetik lángossal a kutyákat, elkezdték szórni a földre a falatokat, mintha csak galambokat etettek volna. Ez már tetszett Mannának és végre megnyugodott, egészen addig, amíg tartott a lángos.
A kutyáknál nincsenek ilyen végeláthatatlan sírós-rívós helyzetek. A kutyák rosszkedvűkben inkább magukba fordulnak, a gyerekek is előbb-útóbb megtanulják nem kifejezni ilyen módon az érzéseiket, aztán ha felnövünk, akkor már szinte sehogyan sem fejezzük ki, megtanuljuk megjátszani magunkat, hogy igazából semmi bajunk sincs és elvárjuk a környezetünktől ugyanezt.  Vajon melyik a jobb, ha ilyenkor hagyjuk, hogy kifejezze az érzéseit a felnőtt vagy gyerek, vagy megpróbáljuk kihozni ebből az érzelmi szituációból? Nem tudom. De az biztos, hogy nem jó, ha elnyomjuk ezeket. A kutyák érzékenyek az emberi sírásra, és az emberi érzelmekre. Sokan mesélik, hogyha szomorúak vagy sírnak, akkor kutyájuk odamegy hozzájuk és „vigasztaló” szemekkel ráteszik a fejüket a lábukra vagy nyalogatják a kezüket. Nálunk például sokszor előfordul, hogyha dühös vagyok, akkor odajönnek a kutyáim, csóválnak és simogattatják magukat (ha rájuk vagyok dühös, akkor persze nem), érdekes, hogy nálunk ezt a „vigasztaló viselkedést” a düh váltja ki. Szóval a kutyák általában azt a megoldást választják, hogy kihozzanak bennünket a rossz érzelmi állapotunkból. Hátha ők tudják.

január 4, 2012

Kicsi Hanga

Szerző: Zsembrovszky Olga

Hangócát 2006. november  1.-én találtam. Reggel elmentünk sétálni, november ellenére kemény hideg volt, mínuszok. Én akkoriban sokat gondolkodtam, hogy lehetne még egy kutya, nézegettem is a menhelyi képeket, de valahogy egyik kutya sem volt az igazi, bár élőben nem láttam egyiküket sem. Séta közben egyszercsak gurult felénk két apró szőrgombóc,  5-6 hetesek lehettek, fekete és szürke. Kinézték maguknak Jefit, igaz hogy ő nem az anyukánk, de legalább hasonlít hozzá, jó lesz nekünk pótanyának, és lerohanták. Jefinek ez nem tetszett, ő a nyugodt, visszafogott, domináns kanok kivételével nem nagyon akart tudomást venni más kutyákról; morgott is volna, meg nem is, merthogy mégiscsak babák, aztán mérgesen arrébb sétált; én elhívtam a piciket, megmentendő Jefkát.

Első gondolatom, az volt, hogy akkor kutya-örökbefogadás kérdése kipipálva. A két óriás méretű apróságot zsebre vágtam, egyiküket egyik oldalra, másikukat másikra és hazamentünk. Csináltam nekik egy kuckót, de nem nagyon tudtak megnyugodni, szürke folyton nyafogott. Nehezítendő a pihenést, nagy forgalom volt a házban, mindenki jött-ment, hangoskodott, azirányú kérésem ellenére, hogy halkabban.

Másnapra már otthonosabban érezték magukat. Elkezdtek feloldódni, játszani, nagyokat enni. Jefi persze kívül maradt a történéseken. Tudtam, hogy egyikük maradni fog, de nem tudtam eldönteni melyikük; meg azt akartam, hogy ebben a periódusban tudjanak sokat játszani, ha egyik kutyus elmegy, akkor nincs lehetőség egész nap gyúrni valakit, így még vártam a gazdikereséssel.

Szürke, későbbi nevén Bora, még későbbin Saci, rendkívül magabiztos lett, imádta az embereket, bátor, felfedező volt. Fekete, későbbi nevén Hanga, Hangóca, Hangácsa sokkal megfontoltabban fogadta az új dolgokat, sőt sokszor egyáltalán nem is fogadta; ha jött valaki, elbújt a szekrény alá, míg szürke ilyenkor megcibálta a vendég nadrágját. Lassan megszokott, biztonságos környezetben ő is magabiztossá vált, bár önbizalmát szürke jelenléte adta.

Próbálkoztak Jefitől is kicsikarni valami figyelemfélét, akkurátus módon megközelítették, ha nem kaptak semmi jelzést, hogy ezt azért mégsem, akkor belendültek és túlcsordultak. Egyszer Jefkának nagyon elege lett ebből, és odacsapott, persze nem okozott sérülést, de azért nem nézett ki jól a dolog; a két gombócformából épp kicseperedő leányzó fülsértő hangon, visítva menekült, a világ tudtára adni, hogy vége van a világnak. Ez Jefkát is meghatotta, és rohant oda hozzájuk vigasztalni, hogy azért ő ezt nem is gondolta komolyan. Általában Hangát jobban elviselte, mint akkor épp Bora névre hallgató tesót.

Egyszer kint a kertben Hanga és Bora nagy birkózásban, kergetőzésben voltak; körbe-körbe szaladgáltak, majd egyszercsak, amikor Bora nem figyelt, hatalmas csattanással nekirohant egy betontégla rakásnak, azt hittem, már csak egy alaposan megnyekkent kutya marad belőle, de mintha mi sem történt volna, futott tovább; ám Hanga megtorpant és elkezdett sírni, azért mert a testvérét baj érte. Azt hiszem, ez volt a döntő momentum, hogy Hangát választottam, nagyon tetszett, hogy ilyen érzékeny és nem csak saját magával szemben, hanem más lénnyel szemben is. Persze nagyon nehéz megmagyarázni a választások miértjeit, sokszor nem tudok tudatos válaszokat adni, csak egyszerűen érzem, hogy ő az, beleszerettem.

Elkezdtek egymással másfajta játékot játszani, az volt a program, hogy Bora lenyomta a földre Hangát és morogva állt felette, ezt bármeddig képesek voltak folytatni, ameddig én le nem állítottam. Eljött az ideje a szétválásnak, ez már nem személyiségfejlesztő, egyik oldalon állónak sem.

Borának lett gazdája, apukám egyik barátja vette őt magához, nagy kertes ház, másik kutya, nagyon hamar megszerették egymást,  jó sora lett új nevén Sacinak.

Hanga maradt. Eleinte, amikor Saci elment, sokat sírt, akkor bevittem magamhoz a szobába, hátha attól megnyugszik, de nem, pár napig csak a sírás volt, elvesztette a biztonságot adó tesót. Később lassan, de kezdett kinyílni. Annak ellenére, hogy a szerelem csírája megvolt bennem, nagyon nehezen szerettem meg igazán. Eleinte azt éreztem, hogy itt van ez a sírógép, folyton követeli magának a figyelmet; örüljön, hogy egyáltalán itt van, különben is, még az sem biztos, hogy marad. Szóval nehezen indult a kapcsolatunk és nehezen is folytatódott. Egy évbe telt mire igazán megszerettem.

január 2, 2012

Búcsúk

Szerző: Zsembrovszky Olga

Van egy nem túl népszerű szépsége az állatorvosi asszisztensi munkának. Ez pedig a halál. Azt írtam, hogy szépsége, és tényleg az. Ha már a gazdi és mi is mindent megtettünk az állatért; már csak szenved, nem eszik, nem iszik, fájdalmai vannak, akkor az állatoknak joguk van a kegyes halálhoz; őket nem tudjuk megkérdezni, mi döntünk helyettük. Amikor az első injekciót megkapják, még csak elalszanak, ilyenkor kisimulnak és szépeket álmodnak, reméljük. A második injekciótól hamar leáll a szíve és semmilyen szenvedést nem él át. Ezt én szépnek látom.

Újév első napján behoztak a rendelőbe egy idős, 14 éves kutyát, egy hatalmas daganat volt a nyakán, amit nem lehetett operálni a kora és a rossz szíve miatt. Mostanra már levegőt se nagyon kapott, mert a légcsővére átterjedt a daganat. Olyan mintha folyamatosan fojtogatnának minket, így nem lehet élni. És ha ő nem kutya lenne, hanem ember, akkor végig kellett volna szenvednie, amíg magától meghal, megfullad. Ami még napokig eltartott volna.

Van egy kevésbé helyénvaló elmúlás is, amikor az állat nem nagyon beteg, csak kicsit, de a gazda nem akar a problémával foglalkozni, így kéri az elaltatást. Ezt az állatorvosnak meg kell tagadnia, de mit tegyünk olyankor, ha tudjuk, hogy ha nem tesszük meg, akkor az M7-esen fogja a kutya végezni. Mi már edzve vagyunk a munkánk során sok mindenhez, de azért ez felkavaró érzés.

A gazdátlan és beteg állatok elaltatása pedig vita tárgyát képezi. Egyszer behoztak egy kóbor, törött lábú kutyát. A megtaláló nem vállalja a költségeket, se a befogadást.  A rendelőnek és nekünk sincs kapacitásunk fizetni és menedzselni az egész folyamatot: műtét, lábadozás, gazdakeresés. Ez a menhelyek dolga lenne, de sajnos tele vannak, és rettentő szűkek az anyagi forrásaik. Valami mégis megfogott minket a kutyában, így összefogtunk; gyűjtöttünk pénzt, én vállaltam, hogy lehet nálam, amíg gyógyul, más az etetéshez járult hozzá, és az állatorvos is vállalta a kedvezményes műtétet. De aztán kiderült, hogy hiába műtik meg, nem fogja tudni használni a lábát, és ráadásul ez a kutya még harapós is volt, kisebbítendő az esélyeit az örökbefogadásra, így végül arra a döntésre jutottunk, hogy altassuk el, és egy nála esélyesebb állatnak segítsünk.

Sokkal mélyebben megráz minket egy olyan állat halála, akinek van gazdája, mert ebben az esetben valaki nagyonis akarná ezt a lényt, szereti és gondoskodik róla és mégis néha túl korán elmegy. Rosszul hangzik, de én szeretem a búcsút. Bejön a gazdi, néha az egész család, azzal a kéréssel, hogy altassuk el a kutyát; ők döntöttek, volt idejük a betegeskedés hónapjai alatt felkészülni, és mégis összeomlanak, előttünk. Sírnak, férfiak ugyanúgy. Megtisztelnek minket azzal, hogy a fájdalmukat, gyászukat a mi jelenlétünkben élik meg. Én azért szeretek a búcsúnál ott lenni, mert ilyenkor lehull az emberekről az összes sallang, nincs egoizmus, rosszindulat, múlt, jövő és az összes többi nagy és kis butaság, amivel elfoglaljuk magunkat nap mint nap. Egyfajta igaz tisztaság jelenik meg mindenkiben, bennünk is, akik nem gyászolunk, csak ott vagyunk velük és próbálunk a gazdik igényei szerint jelen lenni. És néha sírunk mi is, még olyan állatorvost is láttam sírni ilyen helyzetben, aki már több évtizede van a szakmában és már sok százszor átélte ezt. Ha beszélgetni akarnak, meghallgatjuk őket, ha egyedül akarnak lenni, elmegyünk, ha vigasztalásra vágynak, vigasztalunk; de általában a néma együttérzésre van szükségük. Hagyjuk, hogy addig búcsúzzanak, ameddig szeretnének, utána ők szólnak, hogy készen állnak, mehet az injekció.

Amikor az én cicám Oszkár lett vesebeteg, tapasztalatból tudtam, hogy 1 % esélye van a gyógyulásra; és mégis az utolsó csepp reményig küzdöttem; már nem evett, alig bírta a fejét felemelni, én még mindig arra vártam, hogy holnap már jobban lesz. Túl sokáig vártam, túl sokat hagytam szenvedni, mert életemben láttam már két cicát vesebetegségből meggyógyulni, és persze, hogy Oszkár is abban az 1 %-ban lesz. De ma sem csinálnám másként, amikor saját állatról van szó, az emberből eltűnik a racionalitás. Nem lett jobban, végül én is meghoztam az emberek esetében meghozhatatlan döntést.

december 30, 2011

Jefka és az agility

Szerző: Zsembrovszky Olga

8 évvel ezelőtt kezdtünk el az agilityvel ismerkedni. Nem rendszeresen, de azért eljárogattunk edzésekre. Amikor Jefi rájött, hogy ha bemegy a kúszóba, azért jutalomfalat jár, akkor nagyon belelkesedett, és ki sem lehetett szedni a kúszóból.

Később átmentünk egy másik kutyaiskolába, ott is szerettem volna agilityzni. Azt mondták, rossz a kapcsolatom a kutyával, mert csak azért érdeklem őt, mert húzom az orra előtt a falatot, meg különben is nagyon kövér, akkor 28 kg volt, az ideális 20 helyett. Szóval nem járhatunk. Rágyúrtunk a két témára. Ugyan még mindig a falat miatt volt lelkes, de nem dugtam az orra alá, klikkeres módszerrel kezdtünk el dolgozni, bár nem használtam magát a klikkert, hanem csak klikkelőszót. Ha éppen valamit jól csinált, mondtam, hogy „azaz” és utána vettem elő a kaját és adtam oda neki. Az engedelmes munkát (lábnál követés, helyben maradás, lábhoz kerülés, stb.) pedig felépítettem lépésről-lépésre klikkeres módszerrel, formálást is használtam. A formálás a klikkeres tanítás egyik fajtája, ahol fokozatosan, kis lépésben a kívánt cél irányába mutató viselkedéseket megerősítjük. Tehát nem falattal vagy pórázzal csalom, húzom magamhoz, és nem várom el rögtön a tökéletes feladatot. Például, ha azt akarom, hogy hozzon ide nekem egy tárgyat, akkor először arra klikkelek, hogy a tárgy felé néz, majd elindul felé, tesz pár lépést, odaér, rászagol, kinyitja a száját, megfogja; majd az idehozatalt is ugyanígy pici lépésenként.
A másik projekt a fogyás volt. Ami iszonyúan nehéz, ha az ember a családjával lakik együtt, gondolom, ezt sokat ismeritek. Kap reggelit, ebédet, vacsorát, és folyamatosan a nassikat, mert hiszen éhes, azért ül itt, és néz szomorú, sóvárgó, igéző szemekkel, mert éhes. Azelőtt is próbáltam meggyőzni a családot, hogy ez így nem mehet, de nem sok sikerrel. Ám most bekeményítettem, az agility volt a tét. Mivel Jefka a nagyon minimális száraztáp ellenére sem fogyott, rájöttem, hogy titokban folytatódik az etetés. Rengeteget veszekedtem, harcoltam emiatt, de az áttörést csak az hozta el, hogy elzártam a kutyát, amikor nem voltam otthon. Így szépen, lassan elkezdett fogyni.

Majd egyszercsak megkérdezték, hogy akarok-e járni agilityzni, merthogy látták a fejlődést a munkánkban. Akkor még nem tudták, hogy Jefi 9 éves. Ha tudták volna, valószínűleg nem hívnak, de amikor már benne voltam a csapatban, akkor már nem raktak ezért minket ki.

Jefka néha nagyon élvezte az agilityt, néha egyáltalán nem. Nem a kora miatt, mert pl. amikor elmentünk futni, akkor nagyon is bírta fizikailag. Azért nem élvezte, mert én rettentő elszánt voltam, hogy nekünk muszáj ezt csinálni, meg kell mutassuk, hogy én milyen ügyes vagyok és Jefi is.  A teljesítménykényszert nem bírta jól. Sokan csodabogárnak gondoltak, hogy miért kell szegény, öreg, lassú kutyát hajtanom és miért nem veszek egy másikat, egy kölyökkutyát, ha már ennyire szeretnék agilityzni. Egyrészt azért, mert Jefi az én kutyám és nem egy másik; másrészt én tudtam, hogy benne van a lehetőség, hogy ő jó legyen és élvezze is a dolgot, csak nem tudtam belőle kihozni. Később lett kiskutya, de nem azért, hogy én „komolyan” agilityzhessek, Jefivel is rettentő komoly voltam; hanem mert a sors küldött nekem egy kis pumilányt, a házunk közelében voltak kirakva a tesójával, akkor kb. 5 hetesek lehettek.
Azért voltak nagyon jó időszakok, amikor megvolt köztünk az összhang. Pár versenyen is elindultunk. A nagy áttörés akkor jött, amikor az egyik versenyen én teljesen görcsös, ideges voltam, hogy sikerüljön jót futnunk. A pálya nagyon hepe hupás volt és az egyik akadályt épp egy emelkedőre rakták, tudtam, hogy ezt nem fogja átugrani; és ekkor elengedtem, elengedtem az egészet, hogy mindenáron meg kell mutassuk. Mondtam Jefinek, hogy bármit csinálhat, amit csak akar, ha nem ugorja át az akadályt, akkor nem, ha lassú lesz, akkor legyen. És ettől teljesen beindult, gyorsan, pontosan, magához képest látványosan ment, azt az akadályt persze nem ugrotta át, így kizártak, de még soha ennyire lelkes nem volt. Nagyon boldog voltam, hogy végre sikerült. Ez a hozzáállás nem minden kutyánál jön be, mert például, ha Hangához úgy viszonyulok, hogy mindegy hogy mit csinálsz, nincs tétje, akkor leereszt és elveszíti a kedvét.

Azóta is agilityben tökéletes összhangban edzünk Jefkával, mert még mindig, 15 éves korában is akarja; nem kötelező neki, de amikor Hangával edzünk, ő szól, hogy „Én is, én is!” és hihetetlen elszántsággal, élvezettel csinálja. A mozgás és a gondolkodás a hosszú élet titka.

december 28, 2011

Kutyatámadások

Szerző: Zsembrovszky Olga

A kisvárosban ahol laktam, gyakran történtek kutyatámadások. Általában kutya támadt kutyára.

Sétáltunk Jefivel, egyszer csak megjelent két németjuhász kutya, teljes lelki nyugalommal, néma csendben odajöttek hozzánk, majd a következő pillanatban megtámadták Jefit, leterítették a földre és harapták a nyakát, a hasát. Gyilkoltak, hidegvérrel. Amikor közelítettek felénk, akkor nem jutott eszembe, hogy támadni fognak, mert annyira nyugodtan mozogtak; ma már felismerném a jeleket. Először ordibáltam, majd rugdostam őket, ezeknek semmi hatása nem volt. Aztán próbáltam a nyakbőrűknél fogva elkapni őket, az egyiket sikerült is, felemeltem és elhúztam onnan, de a másik még folytatta, aztán úgy, hogy nem engedtem el az elcsípett kutyát, odaaraszoltam a másikhoz és végül sikerült annak is elkapni a grabancát. Jefka felkelt, vérzett, és sokkos állapotban volt. Én semmi mást nem tudtam csinálni, csak álltam és fogtam a két kutyát, mert még mindig támadtak volna. A közeli házból kijött egy hölgy segíteni, hozott kaját, hogy azzal majd elcsalja a kutyát, Jefit, mert azt hitte a németjuhászok az enyémek. Nem tudott segíteni. Majd egyszer csak megjelent a kutyák gazdája és megfogta őket. Véletlenül nyitva maradt a kertkapu és kiszöktek. Én felkaptam Jefit és rohantuk orvoshoz. Összevarrták, kapott gyógyszert, nem volt nagyon komoly sérülése, a bordája elrepedhetett, mert azóta van egy csontos dudor az oldalán, de ezt akkor nem vettük észre. Hazaérve a gazda átjött, bocsánatot kért, és adott pénzt a kezelésekre. Rajtam is volt sérülés, nem harapás, egy ütődés lehetett, mert csak egy zöld foltot találtam a lábamon. Ezek a kutyák, akik a fajtársukat zsákmánynak tekintik, és gondolkodás nélkül meg akarják ölni, a harcban figyelnek arra, hogy az embert ne bántsák, ne okozzanak nagyfokú sérülést.

A két kutya nagyon szocializálatlan volt, kertben élték le az egész életüket és soha nem találkoztak más kutyákkal, de ha egyszer kiszabadulnak, kitombolják magukat. Később megtudtam, hogy már megöltek egy kiskutyát az utcában.

Utána még két ilyen incidens történt velünk, ahol megsérült Jefka; máshol, más kutyákkal, mindannyiszor két nagytestű kutya kiszabadult a kertből és azonnal támadtak, ennél a két esetnél esélyem sem volt megelőzni a bajt, mert annyira hirtelen történt minden. A gazdák ott voltak, ennek ellenére, nekem kellett leszednem az ő kutyáikat az enyémről. Mert az első alkalommal megtanultam, hogy ez a módszer működik, és amikor a kutyám élete a tét, nem gondolkodom, hogy megsérülök-e vagy sem. Ennek ellenére, nem ajánlom senkinek ezt az eljárást, mert lehet, hogy nekem csak szerencsém volt, hogy nem támadtak rám, nem haraptak meg; nagytestű pásztorkutyáknak nem lenne ilyen gátlásuk, például: kuvasz, komondor, moszkvai őr, kaukázusi juhász.

Mit lehet tenni, ha valaki ilyen szituációba kerül? A megelőzés a legfontosabb. Először is ne sétáljunk olyan kertes házas övezetben, ahol lehetnek szabadon bóklászó kutyák. Megtanulni felismerni a támadás előjeleit, és amikor már közelít a kutya és támadni akar, nagyon határozottan fellépni velük szemben, de kizárólag akkor, ha biztosak vagyunk magunkban és nem félünk. Nem szabad elfutni, mert akkor biztos, hogy zsákmánynak fog minket tekinteni.

Xire és a hiéna

Xire és a hiéna

Ha még messze van, amikor észrevesszük, álljunk meg egyhelyben, maradjunk nyugodtak és próbáljunk nagyobbnak látszani, emeljük fel a kezünket, vagy egy tárgyat. Mint az Istenek a fejükre estek című filmben, a kisfiú, Xire a hiénával szemben.

Ha közel jött hozzánk és már támad, rá kell ordítani és elindulni felé, ha akad egy tárgy a kezünk közelében, használjuk, ha más nincs, akkor a saját pulóverünk, ezzel nagyon jól lehet csapni egyet, vagy felé dobni bármit; a kutyák ösztönösen félnek az ember hajigáló karjától, 32000 év alatt volt idejük megtanulni, mi mindenre jó az emberi kéz.

A lényeg, hogy ne féljünk. Ugye, könnyű ezt mondani? Én a legtöbb ilyen helyzetben nem félek, mégpedig azért, mert tudom, hogy ha nem félek, akkor nem mer közelebb jönni, akkor én fogok nyerni, így nem félek. Ilyen könnyű. 🙂

Egyszer kirándulás közben véletlenül magánterületre tévedtünk, a tulajdonos ezt észrevéve ránk uszította a kutyáit, az egyik pit bull volt, Jefit akarta, nem minket, én elkaptam a grabancánál és visszadobtam pár métert. A gazda jéggé dermedt, hogy az ő házőrző, vérengző, félelmetes kutyájával egy lány ezt meri tenni. Ma már tudom, hogy a pitek embert nem bántanak, de akkor ezen nem gondolkoztam, csak ösztönösen tettem.

Nagyon fontos, hogy nagytestű pásztorkutyákkal, és azoknál a kutyákkal, akik a területüket védik, soha, de soha nem szabad felvenni a harcot, csak annál agresszívebbek lesznek, mert ők idegen embert simán megtámadnak. Ha velük futunk össze, akkor álljunk meg egyhelyben, nyugodt hangon hívjuk be a kutyánkat, vegyük pórázra és lassan nyugodtan hátráljunk visszafelé. Ha elhagyjuk a területüket, akkor nem fognak bántani.

Domináns agresszió

Domináns agresszió

Mik a támadás előjelei? Meg kell különböztetnünk a domináns agressziót, ami akár verekedésbe is átcsaphat, illetve a zsákmány agressziót, amikor a kutya vadászik, akár egy másik kutyára.

A domináns agresszió jelei:
– merev testtartás,
– magabiztosság,
– mély hangon morgás,
– kemény tekintet, fixírozás,
– fül feláll vagy előre fele áll,
– farok felfele áll és merev,
– szőr borzolása,
– vicsorgás.

Ez még ritualizált agresszió, amikor ez a viselkedés átcsap tényleges támadásba, akkor az utolsó pár másodpercben már a következő jeleket figyelhetjük meg: farok le, fej visszahúz, fülek hátracsap.

Egy kutya azért verekszik, mert le akarja dominálni a fajtársát, akkor ritkán történik komolyabb sérülés, általában egy verekedés után semmilyen fizikai károsodás nem éri az állatot.

Vadászat

Vadászat

Nem úgy a zsákmányoló agressziónál, amikor nem is tekinti fajtársnak a másik kutyát, csak vacsorának.

Zsákmányoló agresszió jelei:
– nem ad ki semmilyen hangot,
– a teste lefelé hajlik, a feje előre szegeződik,
– a füleit hegyezi, és előrefele mutatnak,
– a szája nyitva van egy kicsit,
– farok lazán lent van, nem közel a testéhez.

Manapság már nem érnek minket támadások. Én is, és a kutyáim is magabiztosabbak lettünk, észrevesszük az apró előjeleket, így meg tudjuk előzni a bajt, és nem utolsó sorban ebből a szempontból is sokkal jobb környéken lakunk.

december 26, 2011

Muszka és a varázslabda

Szerző: Zsembrovszky Olga

A Népszigeti kutyaiskolában ismertem meg Andit, Zolit és a pumi keverék vérvonalú Muszkát. Muszka már az első foglalkozásokon látványosan nem foglalkozott a gazdáival, amikor le akarták ültetni, akkor hirtelen más dolga akadt, el kellett menni szaglászni, vagy csak bámulni a madarakat. Andi és Zoli nagyon bekeményítettek, és a hangjukat használva szigorúan megdorgálták, ha levegőnek nézte őket. Fokozatosan elindult a változás ezügyben.

Muszka nehezen kommunikált vagy játszott más kutyákkal; egyrészt mert a pumiknak van egy különleges játékstílusa, hogy morognak, hörögnek játék közben, amitől sok kutya megszeppen; másrészt mert inkább a domináns szerepre pályázott, a többi kutya játékát leállította.

Az volt a legnagyobb probléma, hogy sétáknál nehezen visszahívható Muszka. Ráadásul, ha egy kicsit messzebbre ment el, máris idegesen, ijedt hangon hívták, merthogy sokszor csak nagy későre jött vissza. Az egyik bevált módszer volt, hogy folyamatosan labdáztak vele, így maguk mellett tudták tartani; de így nem nagy élvezet a séta, futás.

Zoliék már azelőtt beüzemelték a varázslabdát, mielőtt kutyaiskolába kezdtek járni. A varázslabdáról már volt szó, de azért leírom újra:
A varázslabda egy misztikus eszköz. Fogsz egy bármilyen, átlagos labdát és a fülébe suttogod a következő versikét:  „Feldobva, röptetve, szöktetve, elfogja, pörgetve, görgetve, gurítja, hajítja, feldobja, elkapja.” Utána bármikor, bárhonnan be tudod hívni és bármire rá tudod venni a kutyádat.
Egyes kutyáknál, főleg munkavonalas ebeknél, a varázslat már bele van írva a genetikai programjukba, de azért érdemes ezt időről, időre aktiválni.

Szóval, végy egy átlagosan labdás kutyát, dugd az orra alá a labdát, hogy „Tessék, labda.”,  ha nem érdekeli, tömködd bele a szájába, ha ezek után kiköpi, add fel, hogy a te kutyád nem labdás. Hoppá, bocsánat, véletlenül a varázslat semlegesítését írtam le.

Szóval, végy egy átlagosan labdás kutyát, és egy egyszerű labdát; tedd érdekessé a számára. Mitől lesz érdekes? Ha nekem is kell, ha látja, hogy játszom vele, lehet dobálni, gurítani, pattogtatni, eldugni a hátam mögé, majd hirtelen előkerül, eldobom, de rohanok utána, hogy én tudjam megszerezni, rivalizáljunk érte; néha hagyhatjuk nyerni; de ha már nagyon kell neki, akkor, ha akarnánk, sem tudnánk győzni. Ha nála van, kergethetjük, meg akarjuk tőle szerezni. Csak addig játszunk, ameddig érdekli a játék, ez lehet, hogy eleinte 3 másodperc lesz. A játékot mi fejezzük be, vegyük el tőle a labdát és rakjuk el. Nekünk is az kell, ami nincs mindig kéznél, ugyebár. Nem is olyan ördöngös varázslat.

Muszka behívására a megoldás rendkívül egyszerű, ám annál nehezebben jutott eszünkbe. Ha hívják és visszajön, vagy magától odamegy a gazdihoz, akkor labdával jutalmazzák, majd elveszik, mehet újra sétálni, szaglászni. Tehát nem folyamatosan labdázni vele. Ezt minden egyes alkalommal megcsinálni, később már beleég az agyába: „Ha hívnak, az labdát jelent.” , így már akkor is működni fog, ha sok érdekes inger vonja el a figyelmét.  Így rendkívüli mértékben javult Muszka behívhatósága.

Andiék a tanításban is sokat fejlődtek, egyre ügyesebbek voltak a klikkelésben és Muszka végre elkezdte élvezni a feladatokat. Nagyon szép volt a vizsgájuk, 87 ponttal.

Andi, Muszka, Hóka, Hanga és a labda

Andi, Muszka, Hóka, Hanga és a labda