Archive for ‘félelem’

február 18, 2012

Halálra rémülve

Szerző: Zsembrovszky Olga
Kaukázusi juhászkutya

Kaukázusi juhászkutya

Egyszer öt kutya műtétjét kellett elvégeznünk egy nap alatt. Általában úgy szokott zajlani, hogy reggel beadják a gazdik az állatokat, majd délután értük jönnek. Volt egy kaukázusi juhász is. A kaukázusi veszélyes fajta, megvédenek idegenektől mindenkit és mindent, aki és ami a családjukhoz tartozik, területet, nyájat, gazdát, gyereket, magukat. Hogy hamar túl legyünk a nehezén, vele kezdtük. Kivettük a ketrecből és be szerettük volna adni neki az altatószert, de nem hagyta magát, jobbára a kauk gazdájuk jelenlétében kezes bárányok, legalábbis itt a rendelőben ezt tapasztaltam, nélkülük harcolnak idegen emberek ellen. Küzdöttünk, hogy hozzá tudjunk férni, rá tudjunk adni a szájkosarat, nem ment; de a legnagyobb probléma az volt, hogy hadat gyűjtve veszedelmet kiáltott és láncreakcióban a többi kutyát is nekikeserítette. A többi kutyán kitört a páni félelem. Feladva a küzdelmet, felhívtuk a kau gazdáját, jöjjön le segíteni. Így minden gond nélkül megállt és nyugodtan hagyta nekünk, hogy beadjuk az injekciót.

Elkezdtük a műtéteket. A többi kutya továbbra is halálra volt rémülve, idegen helyen, gazda nélkül, ráadásul kautól már hallották, hogy itt megsemmisülés vár rájuk. A máskor itt a rendelőben is kedves, nyugodt kutyák most nekiveselkedve a végső összecsapásra minden harci egységet csatába állítottak. Hát nem volt egyszerű feladat meggyőzni őket arról, hogy nem a mészárszéken vagy a csatamezőn vagyunk és életben fognak maradni. Valakit nem is sikerült, amikor pánikol az ember kutyája, nem hatnak az észérvek. Volt, akire először védőgallért adtunk, mert ha az rajta van, nem minket aprít miszlikekbe, hanem a gallért, és úgy adtuk be az altatót.

Tányérfejű. Azért tesszük rá a védőgallért, hogy ne tudja nyalni a sebét.

Tányérfejű. Azért tesszük rá a védőgallért, hogy ne tudja nyalni a sebét.

Folytak a műtétek, az egyik kutyust műtét után levettük az asztalról, a földre fektettük egy pokrócra, mivel általában lassan ébrednek fel és térnek magukhoz, még nem vittük őt le a ketrecekhez, nem raktuk vissza rá a gallért. Majd váratlanul felpattant és féleszméletlen állapotban támolyogva próbált menekülni. Egyébiránt az altatószer hallucinációkat is okoz, ki tudja, milyen gondolatok zakatoltak benne a valóság, fantázia és az illúzió szövevényében. Túlpörgött, stresszes állatoknál kevésbé hat az altatószer, ezért történhetett meg, hogy idő előtt felébredt. Az ébredező állatok átlagos helyzetben is önveszélyesek lehetnek. Aki vitt már haza műtét után kutyát vagy macskát, tudja, hogy össze vissza kalincsálnak, felmásznak valahova, ahonnan aztán leshetnek, nem tudnak egyenesen menni és neki mehetnek tárgyaknak. Szóval kutyusunk úgy döntött itt az alkalom, hogy megmeneküljön orv támadóitól és szabadulóra fogta. Én utána vetettem magam, hátulról megfogtam a bőrét, kétoldalt a pofájánál, úgy tartottam, hogy bennem sem tudjon kárt okozni. Nagytestű keverék kutyáról van szó, úgy 35 kg lehetett, ráadásul, ha halálfélelme van valakinek, bármire képes és megsokszorozódik az ereje, így jóval erősebb volt nálam; persze bennem is felment az adrenalin, de én nem az életemért küzdöttem, a kutya igen, legalábbis azt gondolta, hogy igen.
Halottam egy történetet erről. Egy kisgyerek valahogyan egy autó alá került, már állt az autó és feküdt alatta. Ott volt az édesanyja is, odarohant, egyik kezével felemelte az autót, másikkal kihúzta a gyerekét. Szóval soha senkit ne becsüljünk le, ha a saját vagy a szerettei életét védi, menti.
Kutyánk ide-oda dobálta magát, ránehezedtem valamennyire a testsúlyommal, félig ráhasaltam, hátha így le tudom fogni; annyit sikerült elérni, hogy már velem együtt dobálta magát. Kolleganőm, hogy mentse a helyzetet, hozott egy pohár vízet, hogy a kutya arcába öntse, hátha attól lenyugszik. Egy jól irányzott célzás és belelocsolta a vizet az én arcomba. Én lehiggadtam, az biztos. Végül nagyon lassan sikerült annyira megnyugtatni, hogy rá tudjuk adni a gallért és le tudjuk vinni a ketrecekhez, a lábadozókhoz. Később, amikor megjöttek a gazdái, és mehetett haza, alig akarta elhinni, hogy mégsem jött el ma a vég, megmenekült.

Egy-egy ilyen nehéz nap után megfogalmazódott bennem, hogy mi tulajdonképpen csak kínozzuk az állatokat, még ha a szent gyógyítás nevében tesszük is ezt. Vágytam rá, hogy ne csak rosszban, hanem jóban is velük lehessek. Ez a vágyam mostanra teljesült, kutyákat és gazdáikat oktatom, segítek, hogy harmonikus, tartalmas kapcsolatot tudjanak egymással kialakítani. Már nem akkor örülnek, ha indulhatnak haza, hanem amikor hozzám érkeznek.

Reklámok
február 16, 2012

Beszélgetünk

Szerző: Zsembrovszky Olga

Bodzának, a barna pettyes dalmatának meghalt a gazdája. Először sintértelepre került, majd onnan menhelyre. Lelkileg darabokra volt törve; ideges, pattanásig feszült testtel és kigúvadt szemekkel feküdt a helyén; mindenkit megharapott, aki csak a közelébe ment. Változó, hogy mennyire kötődnek a kutyák a gazdájukhoz; hallottunk Hacsikóról, aki tíz éven keresztül minden este várta haza gazdáját a vasútállomáson, aki soha nem jött; és van olyan kutya is, akinek mindegy ki, csak ember legyen, bármikor tud váltani különösebb megrázkódtatás nélkül. A többségük a kettő között van, megviseli gazdája elvesztése, de képes ugyanúgy megszeretni a másodikat is. Ami szinte mindegyikükben közös, hogy ember nélkül életképtelenek, és csak gazdájuk mellett képesek lényük kiteljesedésére.
Bodzán látszott, hogy nem ilyen szokott lenni, csak a sok sokk miatt, amit ki kellett állnia. Ráadásul ő kérdezett, folyton kérdezte a tekintetével az embereket, hogy „Mi történik velem?”, de senki nem válaszolt. Egyrészt, mert minden gondozó túl van terhelve, van rajta kívül még száz kutya; másrészt pedig azért, mert az emberek nem is feltételezik egy kutyáról, hogy értené a választ.

Ha leülnénk vele beszélgetni, elmondhatnánk neki, hogy mi történt, miért történtek a dolgok, és hogy lesz majd valaki, aki befogadja. Biztos vagyok benne, hogy ettől valamelyest megnyugodott volna. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a szóáradatból egy mukkot is értene Bodza, megnyugtatom nem. Akár japánul is beszélgethetnénk vele, a hatás ugyanaz lenne. Mert nem a szavakat vagy a mondatok értelmét értik, hanem az érzelmeinket; tudunk nyugodtságot, kedvességet, bizalmat sugározni a hangszínünkkel, hanglejtéssel, ritmussal. Közben gesztikulálunk is, az arcunk is érzelmeket fejez ki, a testünk megfeszülhet, vagy kiengedhet. A kutyák nagyon jól értik a testbeszédet, a szavakat viszont nem igazán. Ezért annyira nehéz, megtanítani nekik egy feladatot úgy, hogy csak egy semleges vezényszót használunk. Kutyánkat megtanítottuk ülni, azt gondoljuk, ismeri az ül vezényszót. Álljunk meg egyenesen vigyázzállásba, tudatosan figyeljünk oda, hogy semmilyen testbeszédet ne használjunk, majd mondjuk, hogy ül. Fogadok, hogy a kutyák nagy része nem fog leülni. A szemkontaktus is nagyon fontos, általában akkor teljesítenek egy utasítást, ha előtte ránéztünk és ő érzékelte a figyelmünket. Logikus, hisz mondhatnám akár másnak is.

Szóval nyugodtan beszélgessünk velük hosszú, összetett mondatokban. Nálunk nincs járda, csak úttest, az autósforgalom elég gyér, így az úttest szélén szoktunk sétálni. Egyszer Jefkának elkezdtem magyarázni: „Jefikém, hát egyszer már megbeszéltük, hogy nem sétálunk az úttest közepén, bármikor jöhet autó és akkor baj lesz, tessék erre odafigyelni.” és még folytattam a monológot. Jefi elgondolkodott és elment az út szélére. Persze tudományosan nem tudom bebizonyítani, hogy értik az emberi beszédet, de nekem ez nem is feladatom, ráhagyom az ilyen problémákat a tudósokra.

Bodzával elkezdtem foglalkozni, már önmagában az a tény, hogy valakit érdekel, mi van vele, jó hatással volt rá. Kivittem sétálni, játszottam vele, tanítgattam egyszerű dolgokra és beszéltem hozzá. Engem egyszer sem harapott meg. Nagyon lassan, fokozatosan feloldódott, kezdett bízni bennem és elkezdett rosszalkodni a gondozók nagy mérgére, például mindig kilógott a kifutóból. A rosszalkodás egyébként a gyógyulás jele, hiszen ez azt jelenti, hogy biztonságban érzi magát, már nem foglalkozik a félelmeivel és emellett rettentően unatkozik.

Remélem a második gazdáját is ugyanúgy megszerette, amennyire az elsőt.

február 13, 2012

Egyre jobb gazda

Szerző: Zsembrovszky Olga

Egyszer kutyasulin egy lány nagyon el volt keseredve, sírt, hogy az ő kutyája nem fogad szót, nem jön vissza és nem akar vele dolgozni. Azt mondta: „Az én kutyám soha nem lesz olyan, mint Hanga, én ehhez ügyetlen vagyok.” Hanga akkor viszonylag kiegyensúlyozott volt és hihetetlenül lelkesen dolgozott, bár még messze voltunk a tökéletességtől, ahogyan ma is. Mindig van új tanulnivalónk a nap alatt. Még mindig nem vagyok az az eszményi gazda, aki lenni szeretnék; még mindig nem tudom a stabil, magabiztos, belülről fakadó tekintélyt biztosítani kutyáim számára. Talán ami szükséges, hogy egyre jobb gazdák legyünk, az a fejlődésre való igény, hogy nem adjuk fel, és hogy tanulunk a hibáinkból.

Hogy lelket öntsek a lányba, elmeséltem, hogy mi sem így kezdtük. Hanga tele volt szorongással, félelmi agressziót mutatott sok kutya felé. Sok helyzetet nem tudtam kezelni, így szegénynek egyedül kellett megoldania. Például egy nagytestű kutya kedvesen, barátságosan játszani akart vele, de Hanga félt tőle. Én ahelyett, hogy megvédtem volna, hagytam a nagy kutyát, gondoltam hátha Hanga is rájön, hogy csak játszani akar. Nem jött rá, csak kialakult benne, hogyha fél egy kutyától, akkor odakap neki; ez később, ahogy felnőtt lett, átalakult morgásba. Ha előre odamorgok mindenkinek, akkor megijednek tőlem, és nekem nem esik bajom.
Aztán sokszor nem jött be hozzám, ha hívtam, keveset jártunk kutyatársaságba, és amikor végre lehetett játszani valakivel, akkor én csinálhattam bármit, nem lehetett behívni. Ami egy irreális elvárás volt, nem azért nem jön oda, mert nem tisztelt engem, hanem mert az alapvető igényei nem voltak kielégítve.
Egyszer agilityzés közben rákiabáltam,  nem ő volt annyira rossz, hanem én voltam túl frusztrált, valami más miatt. Hanga azt mondta, hogy köszöni szépen, de ha én érthetetlen okból büntetem őt, akkor befejezte a velem való együttműködést, utána egy darabig még leülni sem volt hajlandó vezényszóra.

Szóval sok hibát elkövettem, sok mindent nem tudtam miképpen oldjak meg. De nem adtam fel. Rendszeresen vittem kutyatársaságba, tanultam, tanítottam. Mindent megpróbáltam, hogy motiválni tudjam. Az évek hosszú során sikerült elérni, hogy az összes területen fejlődtünk.

Repülő Hanga

Hanga ma bámulatos nagy svunggal tud dolgozni, néha hihetetlenül felpörög. A munka megszerettetésére nem csak jutalomfalatot használtam, hanem például mindig úgy mentünk sétálni, hogy az első pár száz méteren lábnál követésben jött, illetve engedelmes feladatokat adtam neki és a jutalom az volt, hogy mehet sétálni. Ez a legnagyobb díj egy kutyának, szinte az összes kutya él-hal a sétáért. Aztán annyira berögzült számára, hogy a lábnál követés a világ egyik legjobb dolga, hogy ha kutyasulin mondtam neki, hogy lábhoz, akkor is ugyanazzal a lendületes, dinamikus erővel csinálta. És ha a sulin, félelmetes kutyák társaságában ilyen remekül érezheti magát, akkor lehet, hogy nem is kell mindegyiküknek odakapni, morogni.

Sok trükköt lehet azért bevetni, hogy a különböző problémákat megoldjuk, sok tanácsot kaphatunk. De ami mindig változást hoz, ha mi, gazdik az életben is magabiztosabbak, kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak vagyunk, és ez csak rajtunk múlik, nem külső tényezőkön; ez természetes módon a kutyánkkal való kapcsolatunkat is megváltoztatja.

február 11, 2012

Rendfenntartó erők

Szerző: Zsembrovszky Olga

Van nálunk vendégségben egy pumi keverék kutya. Hangával nagyon megtalálták a közös hangot, sokat játszanak, gyúrják egymást, de legfőképp beszélgetnek; megállnak egymással szemben és a legkülönfélébb hangokon ugatnak; magas, vékony hangon, morogva, gyorsan, lassan, ez amolyan pumi féle játék; kíváncsi lennék, miről cserélnek eszmét. Jó sokáig bírják ezt csinálni. Anyukám, amikor megunta az ugatást, rájuk szólt, hogy csendesebben hangoskodjanak, de nem volt foganatja. Majd Jefka ránézett anyukámra, szigorúan odaugatott egyet a zsivajgóknak, erre abbahagyták, Jefka újra ránézett anyukámra, hogy „Na, ezt akartad, jól csináltam?” Megértette az ember szándékát, és rendet tett.

Amúgy Jefkánál elég gyakori, hogy rendet tesz a rosszalkodók között, általában csak akkor, ha őt piszkálják, vagy a közvetlen környezetében történik valami zavargás. Saját verekedő cicáimat is szétválasztja, csak a kezdeményező félnek kap oda egyet. Vagy, ha túl rámenős, pofátlan kutyák szeretnének vele kapcsolatba kerülni, elmorogja.  Nagy ritkán előfordul emberrel szemben is. Egyszer megrángatta egy ember nadrágját, amikor az szét akart választani két verekedő kutyát, ebben az esetben rosszul mérte fel, ki a hunyó.

Amikor sétálni megyünk, gyakran találkozunk egy border collie kutyával, ő elég szocializálatlan, és nagyon fél a kutyáktól, erre azt a stratégiát találta ki, hogy megtámadja a szembe jövő ebet; nem harap, csak nagyon ugat és csipked. Ettől a kutyák megijednek és arrébbállnak, így ez a viselkedés meg van erősítve benne. Hanga múltkori találkozásukkor megállt egyhelyben, nem hátrált meg, de nem is ment közelebb. Nem csapott oda neki, hogy elég lesz, mert tudta, hogy félelemből támad a kutya; ha megteszi, akkor a border csak jogosnak látja a félelmét. Hanga nem volt ideges, csak nyugodtan állt, fülek, farok, test laza testtartásban, száj kicsit nyitva. A border tartotta az egy méter távolságot, nem jött közelebb. Egy darabig még erőteljesen, hisztisen ugatott, majd egyszer csak abbahagyta, és kicsit lehiggadt; egy idő után szépen elsétáltak egymás mellett. Hanga ezt a helyzetet hihetetlenül profin oldotta meg, elmagyarázta a bordernek, hogy „Nem akarlak bántani, de nem is félek tőled; egyébiránt, miért kell így felkapni a vizet, amikor lehetne békésen is kommunikálnunk.”

Jefka a félős, de nem támadós kutyákkal tud jól kommunikálni. Régen az utcánkban volt egy kutyáktól rendkívül félő kutya, ha száz méter messze meglátta Jefit, már menekült, meg ugatott is. Jefi azt találta ki, hogy teljesen lelassított, elkezdett szaglászni, ez kutyáknál csillapító jelzés is; majd fokozatosan méterről-méterre haladt előre, a végén pedig már ott volt közvetlenül a másik kutya közelében, aki teljesen nyugodt volt. A lényege a stratégiának, hogy úgy csinál, mintha rettentő fontos dolga, szaglásznivalója lenne és nem is figyel a másikra; közben pedig nagyon is figyel, minden rezdülésére, de a másiknak az a megnyugtató, hogy nem ő van a középpontban. Ha gyorsan ment volna arrafelé, akkor csak növeli a félelmét. Nagyon sokat tanultam Jefitől a kutyák kommunikációjáról.

Néha kutyáimnak szüksége van segítségre. A környékünkön lakik egy félkóbor kutya, az utca közepén üldögél; amikor megjelenünk, akkor rögvest sunyi ábrázatot ölt magára, vicsorog, morog, acsarog, fülek hátracsapva, farok behúzva ,és roppant mód meg van feszülve az egész teste; a területét őrzi, de azért fél is közben. Amikor szeretnénk elsétálni mellette, akkor támad; vagyis egyszer volt, hogy támadott, akkor én ráordítottam és elűztem. Azóta már csak messziről fejezi ki galád érzéseit. Most már Hanga rendezi a kutyát. Előremegy, kihúzza magát és hang nélkül a domináns testtartásával jelzi, hogy „Messziről lökheted a sódert, de ne merjél közelebb jönni.”, Nem is jön, olykor el is szalad, de előfordult már, hogy megbújt egy bokorban, váratlanul előugrott és odacsípett egyet kutyáimnak. Ezért én is mindig szemmel tartom, csúnyán nézek rá, és tekintetemmel kifejezem abbéli feltételes szándékomat, hogy „Felnégyellek, ha csak megpróbálod.” Ilyenkor Hanga azt hiszi, csak a saját dominanciájával érte el, hogy a kutya meghúzza magát.

Most már alapvetően hagyom, hogy maguk intézzék kutyás ügyeiket. Régebben azért volt olyan, hogy túllőttek a célon, nem volt jogos a morgás, ugatás, odakapás; harapni, soha nem haraptak; de ma már megbízhatóak ebből a szempontból. Ezt azzal értük el, hogy az évek során sok és sokféle kutyával találkoztunk, a különféle kutyáktól megtanultak kifinomultan kommunikálni; nekem is részem volt benne, dicsértem, amikor jól csinálták, tiltottam, amikor rosszul; de alapvetően ösztönösen éreztek rá a kutyajogszabályok betartásának módjára és betartatásának fortélyaira.

Emberrel szemben nem engedem, hogy rendezkedjenek; az ember akármit is csinál, nekik el kell fogadniuk, ez egy íratlan törvény ember és kutya együttélésében. Ha valami kellemetlenné válik számukra, akkor kérhetnek tőlem segítséget; vagy rendkívüli esetben, ha megtámadnának engem vagy egy családtagot, engedélyt az intézkedésre. Kivételt képezne, ha betörő jönne a házba és én nem vagyok otthon. Tudomásom szerint erre még nem volt szükség.

január 31, 2012

Falusi kutyaélet

Szerző: Zsembrovszky Olga

Amikor a városból leköltöztünk vidékre, teljesen meghökkentett néhány falusi ember kutyagyűlölete. Kutyáimmal a városban megszokott módon póráz nélkül sétáltunk; többször is előfordult, hogy minden előzmény nélkül valaki rátámadt a kutyáimra, úgy, hogy pár méterre tőlem sétáltak, ráadásul ők nem nagytestű, kemény kutyák. Egy ember kővet dobott utánuk, ordítva rohant feléjük, hogy elkergesse őket. Én persze megvédtem őket, majd megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mit csinál. Ekkor értetlen, bamba fejjel állt, nem tudta összerakni a helyzetet. Szabadon közlekedő kutya, gazda. Az ő fejében nem létezik olyan, hogy kutyasétáltatás. A kutyának a lánc végén van a helye, a dolga pedig, hogy őrizze a házat.

Sajnos az agresszív emberek hatására a kutyáim is bizalmatlanok lettek és előfordult, hogy előre megugatták az embereket; ez nem az elfogadás irányába terelte a kétlábúakat.

Ennek ellenére lassan megszokták a jelenséget, hozzászoktak az érzéshez, amit kiváltottunk, bár még mindig nem értették, hogy mire jó a kutyát sétáltatni és találgatták, hogy ezt én miért is csinálom. Pedig csak harminc kilométerre laktunk Budapesttől, tehát végezhettek volna tanulmányutat, hogy városban léteznek ilyen jelenségek.

A másik probléma a félelem volt.  Hiába szoktak meg minket, a rémület a kutyáktól maradt. A nők félelmükben kedvesek lesznek a kutyával, a férfiak erőszakosak és ordítoznak. Sokat gondolkoztam, honnan eredhet ez a rettegés és gyűlölet a kutyák iránt.
A falusi világban csak ház-, birtok- és nyájőrzésre használták a kutyákat. Sok kutya köztük valóban veszélyes volt, pont az volt a falusi ember célja, hogy minél veszélyesebb legyen saját kutyája. A pásztorkutyák még meg is ölhetik a betolakodót, erre lettek tenyésztve. Ezért érthető a falusi ember rettegése minden kutyától, aki nem a sajátja. Ha meglátnak az utcán szabadon sétáló kutyát, hiába van ott a gazdája, bekapcsol náluk az ősi rettegés, de mivel tudják, hogy ha menekülnének, csak rontatnának a helyzeten, ezért támadnak. Rosszabb esetben bottal, vasvillával; láttam ilyet is, hál istennek nem az én kutyáim felé.

A városi kutyatartás szélsősége pedig ölebként túlszeretni, túlkényeztetni őket. Általában kiskutyák szenvednek gazdájuk túlkényeztetésétől. Kapnak csinos ruhácskákat, ölben hordozzák őket, sétálni, más kutyával találkozniuk már nem lehet, nehogy valami baja essen; ilyenkor súlyosan megsértjük a kutya igazi lényét, és a saját kielégítetlenségünket éljük ki rajta.

Falura is beszivárgott ez a városi trend. Így néhány ember egészen érdekes kettősségben él. Egy családnak volt egy nagytestű kutyája, akit soha életében nem engedtek el a láncról, merthogy a kutyának ott a helye, és különben is tönkretenné a füvet. Havonta egyszer eltakarították mellőle a koszt és minden nap kapott enni, ennyiből állat a kutya élete. Soha nem foglalkoztak vele, nem simogatták meg. Még a gyerekre is rászóltak, ha a kutya közelébe ment: „Ne kutyázzál már, az isten áldjon meg.” Pedig a kutya teljesen barátságos volt. Majd egyszer csak vettek maguknak egy kistestű ölebet. Akit lehet babusgatni, ölbe hordozni. A kiskutya bent lakott a lakásban, vele aludtak és agyon lett kényeztetve.  Ki érti ezt? A kutya az kutya, akármekkora. Ne gondolja senki, hogy a kiskutyák kevésbé vérmesebbek, mint a nagyok, sőt. Az ilyen ölebek okozzák a legtöbb sérülést, és sokszor harapósak is, éppen azért mert mindent megengednek nekik. De az igaz, hogy ha harap, akkor nem okoz akkora sérülést, mint a nagy. Ugyanazok az emberek megjelenítették a két egészségtelen szélsőséget.

A megoldás a kettő között van. Szeretem, tisztelem őt, de kutyaként, nem pótlékként és nem eszközként tekintek rá, hanem társként. Az ősidőkben társaink voltak a vadászatban, megvédtek minket az idegenektől, mi pedig cserébe gondoskodtunk róluk és részesei lehettek a család életének.

január 20, 2012

Ahogy mi is érzünk

Szerző: Zsembrovszky Olga

Behoztak hozzánk egy cicát, gazdi elmesélte, otthon milyen sokféle tünetet produkál; de itt a rendelőben nem mutatta egyiket sem. A hölgy valószínűleg csak túlaggódta a dolgokat. Most is roppant mód ideges volt, folyamatosan nyugtatgatta cicáját: „Rettentően sajnálom, tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, bocsáss meg nekem. Az utazás is szörnyen megviselte, hogyan fogunk hazajutni?  A cica nem bírja ki a hazafelé vezető utat, hogyan fogja a sokkon túltenni magát, hogy állatorvosnál volt?” Az érdekesség az volt, hogy a cicát egyáltalán nem viselte meg semmi. Jól érezte magát itt, még dorombolt is nekünk. Ez a tény nem zavarta gazdit, ő csak folytatta a „nyugtatgatást”. Kérdezte tőlem, hogy mivel lehet majd kiengesztelni, hogyan nyugtassa meg.  A válasz meghökkentette: Ha a gazdi is nyugodt, akkor az állat is az lesz, mert átveszik az érzelmeinket, ha mi félünk, ők is fognak. Egyszerűen ne aggódjon, csináljon úgy mintha mindez természetes lenne. Bár ebben az esetben a cica nem vette át gazdi hangulatát, de az esetek nagy részében így történik. Azt nem mondtam neki, hogy a cica egyáltalán nem ideges, csak ő.

Jött egy másik macskás is ma, Gáspár cicának leghőbb vágya kinyírni mindenkit, aki piszkálja őt. Karmolna, harapna. Macskák veszélyesebbek, mint a kutyák, hegyesebb és hosszabb karmaik, fogaik vannak, és ha egyszer beindulnak, akkor nincs sok esélyünk velük szemben. Van egy jól kidolgozott támadási módjuk, átkarolja az ember karját és a hátsó lábaival teljes erővel karmol, miközben a tűhegyes fogát belemélyeszti a kezünkbe. Engem egyszer harapott meg macska, a cicaharapás azért veszélyes, mert nagyon mélyre hatol és a seb azonnal összezárul. Szinte biztos a fertőződés, utána pár napig irdatlanul fáj. Amit megfigyeltem, hogy az összes harcos macska gazdája büszke arra, hogy cicája ennyire vérmes „Engem is meg szokott harapni, ha nem tetszik neki valami.” meséli, közben csillogó szemekkel megsimogatja kiscicáját.

Egy ismerősöm mesélte, hogy kutyája rettentően félt a vihartól. Mindent megpróbált, nyugtatni, elvonni a figyelmét, simogatni. Később megtanulta, hogy ezzel csak megerősíti a félelmet, így felhagyott ezzel, nem foglalkozott ilyenkor a kutyával; de a helyzet nem változott, jött a vihar és kutyája be a sarokba, ott gubbasztott, remegett. Így ment ez évekig. Majd egyszer vihar idején a másik két kutyája összeverekedett, ő keményen ráordított a két bunyósra, és mindkettőt a helyére tette. Lecsillapodtak a kedélyek, aztán váratlan fordulat következett: a vihartól rettegő kutyája előjött a sarokból, és nyugodtan, magabiztosan lefeküdt a pokrócára. Attól nyugodott meg, hogy végre van itt valaki, aki őt meg tudja védeni, ha valami baj van. Lehet, hogy a vihar félelmetes és veszélyes, de ha itt a gazdám, akkor nem érhet semmi baj, majd ő lerendezi.

Régebben én is elkövettem azt a hibát, hogy ajnározással akartam kutyáim riadalmát lecsillapítani. Egyszer egy értelmi sérült kislány szerette volna sétáltatni pórázon Hangát, amiben Hanga benne is volt, mivel én is ott voltam, de közben próbált minél messzebb lenni a kislánytól, közben farok behúzva, fülek hátracsapva. Ha még soha nem találkoztak sérült emberrel, akkor ez ijesztő lehet számukra.  Én lehajolva hozzá simogattam: „Semmi baj, semmi baj”. Volt velünk egy kutyaoktató kollega és szólt, hogy ezt hagyjam abba; egyenesedjek fel, és magabiztosan, kicsit félvállról mondjam, hogy semmi baj. Ettől Hanga kisimult, magabiztosabb lett, farok fel, és oldottabban tudott viselkedni.