Amikor a városból leköltöztünk vidékre, teljesen meghökkentett néhány falusi ember kutyagyűlölete. Kutyáimmal a városban megszokott módon póráz nélkül sétáltunk; többször is előfordult, hogy minden előzmény nélkül valaki rátámadt a kutyáimra, úgy, hogy pár méterre tőlem sétáltak, ráadásul ők nem nagytestű, kemény kutyák. Egy ember kővet dobott utánuk, ordítva rohant feléjük, hogy elkergesse őket. Én persze megvédtem őket, majd megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mit csinál. Ekkor értetlen, bamba fejjel állt, nem tudta összerakni a helyzetet. Szabadon közlekedő kutya, gazda. Az ő fejében nem létezik olyan, hogy kutyasétáltatás. A kutyának a lánc végén van a helye, a dolga pedig, hogy őrizze a házat.
Sajnos az agresszív emberek hatására a kutyáim is bizalmatlanok lettek és előfordult, hogy előre megugatták az embereket; ez nem az elfogadás irányába terelte a kétlábúakat.
Ennek ellenére lassan megszokták a jelenséget, hozzászoktak az érzéshez, amit kiváltottunk, bár még mindig nem értették, hogy mire jó a kutyát sétáltatni és találgatták, hogy ezt én miért is csinálom. Pedig csak harminc kilométerre laktunk Budapesttől, tehát végezhettek volna tanulmányutat, hogy városban léteznek ilyen jelenségek.
A másik probléma a félelem volt. Hiába szoktak meg minket, a rémület a kutyáktól maradt. A nők félelmükben kedvesek lesznek a kutyával, a férfiak erőszakosak és ordítoznak. Sokat gondolkoztam, honnan eredhet ez a rettegés és gyűlölet a kutyák iránt.
A falusi világban csak ház-, birtok- és nyájőrzésre használták a kutyákat. Sok kutya köztük valóban veszélyes volt, pont az volt a falusi ember célja, hogy minél veszélyesebb legyen saját kutyája. A pásztorkutyák még meg is ölhetik a betolakodót, erre lettek tenyésztve. Ezért érthető a falusi ember rettegése minden kutyától, aki nem a sajátja. Ha meglátnak az utcán szabadon sétáló kutyát, hiába van ott a gazdája, bekapcsol náluk az ősi rettegés, de mivel tudják, hogy ha menekülnének, csak rontatnának a helyzeten, ezért támadnak. Rosszabb esetben bottal, vasvillával; láttam ilyet is, hál istennek nem az én kutyáim felé.
A városi kutyatartás szélsősége pedig ölebként túlszeretni, túlkényeztetni őket. Általában kiskutyák szenvednek gazdájuk túlkényeztetésétől. Kapnak csinos ruhácskákat, ölben hordozzák őket, sétálni, más kutyával találkozniuk már nem lehet, nehogy valami baja essen; ilyenkor súlyosan megsértjük a kutya igazi lényét, és a saját kielégítetlenségünket éljük ki rajta.
Falura is beszivárgott ez a városi trend. Így néhány ember egészen érdekes kettősségben él. Egy családnak volt egy nagytestű kutyája, akit soha életében nem engedtek el a láncról, merthogy a kutyának ott a helye, és különben is tönkretenné a füvet. Havonta egyszer eltakarították mellőle a koszt és minden nap kapott enni, ennyiből állat a kutya élete. Soha nem foglalkoztak vele, nem simogatták meg. Még a gyerekre is rászóltak, ha a kutya közelébe ment: „Ne kutyázzál már, az isten áldjon meg.” Pedig a kutya teljesen barátságos volt. Majd egyszer csak vettek maguknak egy kistestű ölebet. Akit lehet babusgatni, ölbe hordozni. A kiskutya bent lakott a lakásban, vele aludtak és agyon lett kényeztetve. Ki érti ezt? A kutya az kutya, akármekkora. Ne gondolja senki, hogy a kiskutyák kevésbé vérmesebbek, mint a nagyok, sőt. Az ilyen ölebek okozzák a legtöbb sérülést, és sokszor harapósak is, éppen azért mert mindent megengednek nekik. De az igaz, hogy ha harap, akkor nem okoz akkora sérülést, mint a nagy. Ugyanazok az emberek megjelenítették a két egészségtelen szélsőséget.
A megoldás a kettő között van. Szeretem, tisztelem őt, de kutyaként, nem pótlékként és nem eszközként tekintek rá, hanem társként. Az ősidőkben társaink voltak a vadászatban, megvédtek minket az idegenektől, mi pedig cserébe gondoskodtunk róluk és részesei lehettek a család életének.
kutyakesmi 