Archive for ‘agresszió’

február 22, 2012

Jó kapcsolat

Szerző: Zsembrovszky Olga

Állatorvoshoz hoztak egy vizsla kutyát. A gazdi feltette a vizsgálóasztalra és a kutyus magától elfeküdt oldalra és hagyta, hogy az orvos bekösse a lábát. A vizslán látszott, hogy izgul, nem érzi jól magát ebben a helyzetben. Én meglepődtem a jelenségen és kérdeztem a gazdáját, aki egyébként vadász, hogy ő tanította-e erre a kutyáját. Mondta, hogy nem tanította, nincs is szoktatva állatorvoshoz, egyszerűen jó a kapcsolatuk, kutyája megbízik benne. Tovább kérdeztem, hogy mitől lesz ilyen jó a viszony ember és kutya között. Azt válaszolta, hogy „Amikor az akaratok találkoznak, akkor nem mindig az embernek van igaza.” Sok ember ad sok okos tanácsot, de ennek a férfinak elhiszem, amit mond, mert látom a kapcsolatukon, hogy minden rendben van.
Az is sokat számít, hogy vadászik a kutyájával, együtt dolgoznak, ki vannak elégítve a kutya alapvető szükségletei. Merthogy a munka is létfontosságú igény, mielőtt bárki azt gondolná, hogy kutyánknak elég a nagy kert, vacsora és egy kis szeretgetés; némelyiküknek talán elég, de többségében szükségük van a póráz nélküli hosszú sétákra, értelmes feladatokra, és szórakoztató programokra.

Egy ideje én is az akaratokon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen miért kell, hogy minden mindig úgy legyen a kutyáimmal való kapcsolatomban, ahogy én akarom. Belém rögződött, hogy ha nem azt csinálja, amit mondok neki, akkor az a legnagyobb tiszteletlenség. Pedig nem így van. Főnököm egyszer elnézést kért tőlem, és mondta, hogy hibázott, nekem volt igazam. Tisztelet ébredt bennem felé, hogy elismeri, vállalja a hibáját. Kutyánkkal miért lenne másképp, attól hogy neki is vannak elképzelései a dolgokról, van személyisége, és önálló akarata az nem az ember iránti tiszteletlenség.
Kitaláltam, hogy megtanítom Hangának, hogy hozza ide nekem a kulcsot. Más tárgyakat minden gond nélkül behoz. Hanga nem akarta megfogni, mert hideg, fém tárgy és ezt nem volt kedve a szájába venni. Először bekapcsolt nálam a régi, jól betanult hozzáállás, hogy „Mi az, hogy nem fogja meg, amikor én azt mondtam neki.” Aztán megenyhültem, miért ne dönthetne úgy, hogy ő ezt nem szeretné és nem erőltettem tovább a dolgot.

Persze az sem jó, ha minden rájuk hagyunk, és soha nem fogad szót. Igyekszem elérni, hogy ha mondok valamit, akkor teljesítse a kérésem. Például, ha kiskutyát hívok magamhoz, de nem jön, akkor megpróbálkozom falattal, labdával, érdekessé teszem magam, kedves hangon hívom, elfutok előle, játékra hívom. Ha pedig odajött, megdicsérem. A lényeg, hogyha egyszer én már mondtam, hogy „Gyere ide.”, akkor ne azt tanulja meg, hogy a szavamnak nincsen jelentősége. Gazdik szoktak panaszkodni, hogy nem fogad szót a kutyus, pedig már százszor elmondták. Hát ne mondjuk el százszor, csak párszor, ha nem működik, keressünk más módot.

Sokszor kell tiltanunk kutyánknak valamit, nem ehet fel az utcán semmit, nem ugorhat fel az asztalra és gazdifüggő, hogy mi mindent nem szabad még csinálni. Néhány kutyának elég egy „Nem szabad”,  egy szigorú tekintet, vagy egy kis zsörtölődés.  Némelyekre pedig erősebben rá kell kiabálni. Tiltás után mindig megdicsérem, ha abbahagyta a rossz viselkedést, vagy főként, ha el sem kezdte.

A bunyó az a helyzet, amit semmilyen körülmények között nem tűrhetünk el. Általában nem okoznak egymásnak sérülést, mert mindkét félre nézve súlyos következményei lennének, ha komolyan harapnának, ezért a kutyák is hoztak egy konszenzust, hogy fizikai kárt nem tesznek egymásban. Ennek ellenére, ez egy olyan gaztett, ami számunkra, emberek számára elfogadhatatlan.  Az agresszió, verekedés, vagy másik kutya durva ledominálása semmilyen körülmények között nem megengedett. Amikor ez megtörténik, azonnal le kell állítani a balhét. Ilyenkor ordítsunk rájuk, ez nem az a helyzet, amikor sajnálni kéne őket. De ne csak kiabáljunk, főleg ne ijedt hangon sikítsunk, hanem használjuk a hangunk erejét, mély, erős, ellentmondást nem tűrő hangon. Ha a verekedés gyakran előfordul, sürgősen keressünk egy megfelelő szakembert, aki segíteni tud ebben.

Később, amikor már sokat dolgoztunk a kapcsolatunkon, már nem lesz szükség eszközökre. Amikor már erős kapcsolatunk van és felnéz rám, akkor meg akar felelni az elvárásaimnak. Tehát ha elkövet egy vétséget és érzi rajtam, hogy ez nekem nem tetszik, akkor rosszul fogja érezni magát és változtatni fog rajta; vagy ha elismerek egy viselkedést, akkor ő is örül neki, anélkül, hogy büntetnem vagy jutalmaznom kellene.
Jefi alapvetően nem kedvelte a gyerekeket, mert gyakran túl vehemensen akarták őt szeretgetni, játszani vele, meg amúgy is rettentő hangosak, zajosak és nem is úgy mozognak, mint egy felnőtt. Sétáltunk egy parkban, találkoztunk egy családdal, a gyerekek megsimogatták, Jefi hagyta magát. Nekem ez nagyon kedvemre volt, de nem mondtam semmit kutyámnak, csak mosolyogtam. Azóta már gyakran előfordul, hogy magától megy oda kicsikhez, simogattatja magát, persze nem tolakodik, csak odaáll és felajánlja: „Ha szeretnél simogatni, örülnék.”  Közben csóvál és néz engem, hogy megkapja-e tőlem az elismerést.

Tehát foglaljuk össze, hogy mitől lesz kutyánkkal jó a kapcsolatunk: Meg tudom adni neki a lényeges, nélkülözhetetlen dolgokat; tudom őt motiválni és ezzel elérni, hogy teljesítse a kéréseimet; tiltom, ha rosszat tesz, dicsérem, ha jót; amikor muszáj, büntetem; engedem, hogy egyéni személyisége legyen, önálló döntéseket hozzon; és nem kell, hogy mindig nekem legyen igazam.

A vizslák a vadásznak megmutatják az általuk észlelt vadat. Némán felveszik a jelzőpózt. A testbeszédükkel a vad felé mutatnak. Ezután a vadász előkészülhet a lövéshez. A vizslák speciálisan csak erre lettek kiképezve. Nekik nem szabad a vadat elejteni, ezt csak a vadász teheti meg. Ez a képesség egy született adottságuk. Majd a lelőtt állatot behozza gazdájának.

Reklámok
február 18, 2012

Halálra rémülve

Szerző: Zsembrovszky Olga
Kaukázusi juhászkutya

Kaukázusi juhászkutya

Egyszer öt kutya műtétjét kellett elvégeznünk egy nap alatt. Általában úgy szokott zajlani, hogy reggel beadják a gazdik az állatokat, majd délután értük jönnek. Volt egy kaukázusi juhász is. A kaukázusi veszélyes fajta, megvédenek idegenektől mindenkit és mindent, aki és ami a családjukhoz tartozik, területet, nyájat, gazdát, gyereket, magukat. Hogy hamar túl legyünk a nehezén, vele kezdtük. Kivettük a ketrecből és be szerettük volna adni neki az altatószert, de nem hagyta magát, jobbára a kauk gazdájuk jelenlétében kezes bárányok, legalábbis itt a rendelőben ezt tapasztaltam, nélkülük harcolnak idegen emberek ellen. Küzdöttünk, hogy hozzá tudjunk férni, rá tudjunk adni a szájkosarat, nem ment; de a legnagyobb probléma az volt, hogy hadat gyűjtve veszedelmet kiáltott és láncreakcióban a többi kutyát is nekikeserítette. A többi kutyán kitört a páni félelem. Feladva a küzdelmet, felhívtuk a kau gazdáját, jöjjön le segíteni. Így minden gond nélkül megállt és nyugodtan hagyta nekünk, hogy beadjuk az injekciót.

Elkezdtük a műtéteket. A többi kutya továbbra is halálra volt rémülve, idegen helyen, gazda nélkül, ráadásul kautól már hallották, hogy itt megsemmisülés vár rájuk. A máskor itt a rendelőben is kedves, nyugodt kutyák most nekiveselkedve a végső összecsapásra minden harci egységet csatába állítottak. Hát nem volt egyszerű feladat meggyőzni őket arról, hogy nem a mészárszéken vagy a csatamezőn vagyunk és életben fognak maradni. Valakit nem is sikerült, amikor pánikol az ember kutyája, nem hatnak az észérvek. Volt, akire először védőgallért adtunk, mert ha az rajta van, nem minket aprít miszlikekbe, hanem a gallért, és úgy adtuk be az altatót.

Tányérfejű. Azért tesszük rá a védőgallért, hogy ne tudja nyalni a sebét.

Tányérfejű. Azért tesszük rá a védőgallért, hogy ne tudja nyalni a sebét.

Folytak a műtétek, az egyik kutyust műtét után levettük az asztalról, a földre fektettük egy pokrócra, mivel általában lassan ébrednek fel és térnek magukhoz, még nem vittük őt le a ketrecekhez, nem raktuk vissza rá a gallért. Majd váratlanul felpattant és féleszméletlen állapotban támolyogva próbált menekülni. Egyébiránt az altatószer hallucinációkat is okoz, ki tudja, milyen gondolatok zakatoltak benne a valóság, fantázia és az illúzió szövevényében. Túlpörgött, stresszes állatoknál kevésbé hat az altatószer, ezért történhetett meg, hogy idő előtt felébredt. Az ébredező állatok átlagos helyzetben is önveszélyesek lehetnek. Aki vitt már haza műtét után kutyát vagy macskát, tudja, hogy össze vissza kalincsálnak, felmásznak valahova, ahonnan aztán leshetnek, nem tudnak egyenesen menni és neki mehetnek tárgyaknak. Szóval kutyusunk úgy döntött itt az alkalom, hogy megmeneküljön orv támadóitól és szabadulóra fogta. Én utána vetettem magam, hátulról megfogtam a bőrét, kétoldalt a pofájánál, úgy tartottam, hogy bennem sem tudjon kárt okozni. Nagytestű keverék kutyáról van szó, úgy 35 kg lehetett, ráadásul, ha halálfélelme van valakinek, bármire képes és megsokszorozódik az ereje, így jóval erősebb volt nálam; persze bennem is felment az adrenalin, de én nem az életemért küzdöttem, a kutya igen, legalábbis azt gondolta, hogy igen.
Halottam egy történetet erről. Egy kisgyerek valahogyan egy autó alá került, már állt az autó és feküdt alatta. Ott volt az édesanyja is, odarohant, egyik kezével felemelte az autót, másikkal kihúzta a gyerekét. Szóval soha senkit ne becsüljünk le, ha a saját vagy a szerettei életét védi, menti.
Kutyánk ide-oda dobálta magát, ránehezedtem valamennyire a testsúlyommal, félig ráhasaltam, hátha így le tudom fogni; annyit sikerült elérni, hogy már velem együtt dobálta magát. Kolleganőm, hogy mentse a helyzetet, hozott egy pohár vízet, hogy a kutya arcába öntse, hátha attól lenyugszik. Egy jól irányzott célzás és belelocsolta a vizet az én arcomba. Én lehiggadtam, az biztos. Végül nagyon lassan sikerült annyira megnyugtatni, hogy rá tudjuk adni a gallért és le tudjuk vinni a ketrecekhez, a lábadozókhoz. Később, amikor megjöttek a gazdái, és mehetett haza, alig akarta elhinni, hogy mégsem jött el ma a vég, megmenekült.

Egy-egy ilyen nehéz nap után megfogalmazódott bennem, hogy mi tulajdonképpen csak kínozzuk az állatokat, még ha a szent gyógyítás nevében tesszük is ezt. Vágytam rá, hogy ne csak rosszban, hanem jóban is velük lehessek. Ez a vágyam mostanra teljesült, kutyákat és gazdáikat oktatom, segítek, hogy harmonikus, tartalmas kapcsolatot tudjanak egymással kialakítani. Már nem akkor örülnek, ha indulhatnak haza, hanem amikor hozzám érkeznek.

február 16, 2012

Beszélgetünk

Szerző: Zsembrovszky Olga

Bodzának, a barna pettyes dalmatának meghalt a gazdája. Először sintértelepre került, majd onnan menhelyre. Lelkileg darabokra volt törve; ideges, pattanásig feszült testtel és kigúvadt szemekkel feküdt a helyén; mindenkit megharapott, aki csak a közelébe ment. Változó, hogy mennyire kötődnek a kutyák a gazdájukhoz; hallottunk Hacsikóról, aki tíz éven keresztül minden este várta haza gazdáját a vasútállomáson, aki soha nem jött; és van olyan kutya is, akinek mindegy ki, csak ember legyen, bármikor tud váltani különösebb megrázkódtatás nélkül. A többségük a kettő között van, megviseli gazdája elvesztése, de képes ugyanúgy megszeretni a másodikat is. Ami szinte mindegyikükben közös, hogy ember nélkül életképtelenek, és csak gazdájuk mellett képesek lényük kiteljesedésére.
Bodzán látszott, hogy nem ilyen szokott lenni, csak a sok sokk miatt, amit ki kellett állnia. Ráadásul ő kérdezett, folyton kérdezte a tekintetével az embereket, hogy „Mi történik velem?”, de senki nem válaszolt. Egyrészt, mert minden gondozó túl van terhelve, van rajta kívül még száz kutya; másrészt pedig azért, mert az emberek nem is feltételezik egy kutyáról, hogy értené a választ.

Ha leülnénk vele beszélgetni, elmondhatnánk neki, hogy mi történt, miért történtek a dolgok, és hogy lesz majd valaki, aki befogadja. Biztos vagyok benne, hogy ettől valamelyest megnyugodott volna. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a szóáradatból egy mukkot is értene Bodza, megnyugtatom nem. Akár japánul is beszélgethetnénk vele, a hatás ugyanaz lenne. Mert nem a szavakat vagy a mondatok értelmét értik, hanem az érzelmeinket; tudunk nyugodtságot, kedvességet, bizalmat sugározni a hangszínünkkel, hanglejtéssel, ritmussal. Közben gesztikulálunk is, az arcunk is érzelmeket fejez ki, a testünk megfeszülhet, vagy kiengedhet. A kutyák nagyon jól értik a testbeszédet, a szavakat viszont nem igazán. Ezért annyira nehéz, megtanítani nekik egy feladatot úgy, hogy csak egy semleges vezényszót használunk. Kutyánkat megtanítottuk ülni, azt gondoljuk, ismeri az ül vezényszót. Álljunk meg egyenesen vigyázzállásba, tudatosan figyeljünk oda, hogy semmilyen testbeszédet ne használjunk, majd mondjuk, hogy ül. Fogadok, hogy a kutyák nagy része nem fog leülni. A szemkontaktus is nagyon fontos, általában akkor teljesítenek egy utasítást, ha előtte ránéztünk és ő érzékelte a figyelmünket. Logikus, hisz mondhatnám akár másnak is.

Szóval nyugodtan beszélgessünk velük hosszú, összetett mondatokban. Nálunk nincs járda, csak úttest, az autósforgalom elég gyér, így az úttest szélén szoktunk sétálni. Egyszer Jefkának elkezdtem magyarázni: „Jefikém, hát egyszer már megbeszéltük, hogy nem sétálunk az úttest közepén, bármikor jöhet autó és akkor baj lesz, tessék erre odafigyelni.” és még folytattam a monológot. Jefi elgondolkodott és elment az út szélére. Persze tudományosan nem tudom bebizonyítani, hogy értik az emberi beszédet, de nekem ez nem is feladatom, ráhagyom az ilyen problémákat a tudósokra.

Bodzával elkezdtem foglalkozni, már önmagában az a tény, hogy valakit érdekel, mi van vele, jó hatással volt rá. Kivittem sétálni, játszottam vele, tanítgattam egyszerű dolgokra és beszéltem hozzá. Engem egyszer sem harapott meg. Nagyon lassan, fokozatosan feloldódott, kezdett bízni bennem és elkezdett rosszalkodni a gondozók nagy mérgére, például mindig kilógott a kifutóból. A rosszalkodás egyébként a gyógyulás jele, hiszen ez azt jelenti, hogy biztonságban érzi magát, már nem foglalkozik a félelmeivel és emellett rettentően unatkozik.

Remélem a második gazdáját is ugyanúgy megszerette, amennyire az elsőt.

február 13, 2012

Egyre jobb gazda

Szerző: Zsembrovszky Olga

Egyszer kutyasulin egy lány nagyon el volt keseredve, sírt, hogy az ő kutyája nem fogad szót, nem jön vissza és nem akar vele dolgozni. Azt mondta: „Az én kutyám soha nem lesz olyan, mint Hanga, én ehhez ügyetlen vagyok.” Hanga akkor viszonylag kiegyensúlyozott volt és hihetetlenül lelkesen dolgozott, bár még messze voltunk a tökéletességtől, ahogyan ma is. Mindig van új tanulnivalónk a nap alatt. Még mindig nem vagyok az az eszményi gazda, aki lenni szeretnék; még mindig nem tudom a stabil, magabiztos, belülről fakadó tekintélyt biztosítani kutyáim számára. Talán ami szükséges, hogy egyre jobb gazdák legyünk, az a fejlődésre való igény, hogy nem adjuk fel, és hogy tanulunk a hibáinkból.

Hogy lelket öntsek a lányba, elmeséltem, hogy mi sem így kezdtük. Hanga tele volt szorongással, félelmi agressziót mutatott sok kutya felé. Sok helyzetet nem tudtam kezelni, így szegénynek egyedül kellett megoldania. Például egy nagytestű kutya kedvesen, barátságosan játszani akart vele, de Hanga félt tőle. Én ahelyett, hogy megvédtem volna, hagytam a nagy kutyát, gondoltam hátha Hanga is rájön, hogy csak játszani akar. Nem jött rá, csak kialakult benne, hogyha fél egy kutyától, akkor odakap neki; ez később, ahogy felnőtt lett, átalakult morgásba. Ha előre odamorgok mindenkinek, akkor megijednek tőlem, és nekem nem esik bajom.
Aztán sokszor nem jött be hozzám, ha hívtam, keveset jártunk kutyatársaságba, és amikor végre lehetett játszani valakivel, akkor én csinálhattam bármit, nem lehetett behívni. Ami egy irreális elvárás volt, nem azért nem jön oda, mert nem tisztelt engem, hanem mert az alapvető igényei nem voltak kielégítve.
Egyszer agilityzés közben rákiabáltam,  nem ő volt annyira rossz, hanem én voltam túl frusztrált, valami más miatt. Hanga azt mondta, hogy köszöni szépen, de ha én érthetetlen okból büntetem őt, akkor befejezte a velem való együttműködést, utána egy darabig még leülni sem volt hajlandó vezényszóra.

Szóval sok hibát elkövettem, sok mindent nem tudtam miképpen oldjak meg. De nem adtam fel. Rendszeresen vittem kutyatársaságba, tanultam, tanítottam. Mindent megpróbáltam, hogy motiválni tudjam. Az évek hosszú során sikerült elérni, hogy az összes területen fejlődtünk.

Repülő Hanga

Hanga ma bámulatos nagy svunggal tud dolgozni, néha hihetetlenül felpörög. A munka megszerettetésére nem csak jutalomfalatot használtam, hanem például mindig úgy mentünk sétálni, hogy az első pár száz méteren lábnál követésben jött, illetve engedelmes feladatokat adtam neki és a jutalom az volt, hogy mehet sétálni. Ez a legnagyobb díj egy kutyának, szinte az összes kutya él-hal a sétáért. Aztán annyira berögzült számára, hogy a lábnál követés a világ egyik legjobb dolga, hogy ha kutyasulin mondtam neki, hogy lábhoz, akkor is ugyanazzal a lendületes, dinamikus erővel csinálta. És ha a sulin, félelmetes kutyák társaságában ilyen remekül érezheti magát, akkor lehet, hogy nem is kell mindegyiküknek odakapni, morogni.

Sok trükköt lehet azért bevetni, hogy a különböző problémákat megoldjuk, sok tanácsot kaphatunk. De ami mindig változást hoz, ha mi, gazdik az életben is magabiztosabbak, kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak vagyunk, és ez csak rajtunk múlik, nem külső tényezőkön; ez természetes módon a kutyánkkal való kapcsolatunkat is megváltoztatja.

február 11, 2012

Rendfenntartó erők

Szerző: Zsembrovszky Olga

Van nálunk vendégségben egy pumi keverék kutya. Hangával nagyon megtalálták a közös hangot, sokat játszanak, gyúrják egymást, de legfőképp beszélgetnek; megállnak egymással szemben és a legkülönfélébb hangokon ugatnak; magas, vékony hangon, morogva, gyorsan, lassan, ez amolyan pumi féle játék; kíváncsi lennék, miről cserélnek eszmét. Jó sokáig bírják ezt csinálni. Anyukám, amikor megunta az ugatást, rájuk szólt, hogy csendesebben hangoskodjanak, de nem volt foganatja. Majd Jefka ránézett anyukámra, szigorúan odaugatott egyet a zsivajgóknak, erre abbahagyták, Jefka újra ránézett anyukámra, hogy „Na, ezt akartad, jól csináltam?” Megértette az ember szándékát, és rendet tett.

Amúgy Jefkánál elég gyakori, hogy rendet tesz a rosszalkodók között, általában csak akkor, ha őt piszkálják, vagy a közvetlen környezetében történik valami zavargás. Saját verekedő cicáimat is szétválasztja, csak a kezdeményező félnek kap oda egyet. Vagy, ha túl rámenős, pofátlan kutyák szeretnének vele kapcsolatba kerülni, elmorogja.  Nagy ritkán előfordul emberrel szemben is. Egyszer megrángatta egy ember nadrágját, amikor az szét akart választani két verekedő kutyát, ebben az esetben rosszul mérte fel, ki a hunyó.

Amikor sétálni megyünk, gyakran találkozunk egy border collie kutyával, ő elég szocializálatlan, és nagyon fél a kutyáktól, erre azt a stratégiát találta ki, hogy megtámadja a szembe jövő ebet; nem harap, csak nagyon ugat és csipked. Ettől a kutyák megijednek és arrébbállnak, így ez a viselkedés meg van erősítve benne. Hanga múltkori találkozásukkor megállt egyhelyben, nem hátrált meg, de nem is ment közelebb. Nem csapott oda neki, hogy elég lesz, mert tudta, hogy félelemből támad a kutya; ha megteszi, akkor a border csak jogosnak látja a félelmét. Hanga nem volt ideges, csak nyugodtan állt, fülek, farok, test laza testtartásban, száj kicsit nyitva. A border tartotta az egy méter távolságot, nem jött közelebb. Egy darabig még erőteljesen, hisztisen ugatott, majd egyszer csak abbahagyta, és kicsit lehiggadt; egy idő után szépen elsétáltak egymás mellett. Hanga ezt a helyzetet hihetetlenül profin oldotta meg, elmagyarázta a bordernek, hogy „Nem akarlak bántani, de nem is félek tőled; egyébiránt, miért kell így felkapni a vizet, amikor lehetne békésen is kommunikálnunk.”

Jefka a félős, de nem támadós kutyákkal tud jól kommunikálni. Régen az utcánkban volt egy kutyáktól rendkívül félő kutya, ha száz méter messze meglátta Jefit, már menekült, meg ugatott is. Jefi azt találta ki, hogy teljesen lelassított, elkezdett szaglászni, ez kutyáknál csillapító jelzés is; majd fokozatosan méterről-méterre haladt előre, a végén pedig már ott volt közvetlenül a másik kutya közelében, aki teljesen nyugodt volt. A lényege a stratégiának, hogy úgy csinál, mintha rettentő fontos dolga, szaglásznivalója lenne és nem is figyel a másikra; közben pedig nagyon is figyel, minden rezdülésére, de a másiknak az a megnyugtató, hogy nem ő van a középpontban. Ha gyorsan ment volna arrafelé, akkor csak növeli a félelmét. Nagyon sokat tanultam Jefitől a kutyák kommunikációjáról.

Néha kutyáimnak szüksége van segítségre. A környékünkön lakik egy félkóbor kutya, az utca közepén üldögél; amikor megjelenünk, akkor rögvest sunyi ábrázatot ölt magára, vicsorog, morog, acsarog, fülek hátracsapva, farok behúzva ,és roppant mód meg van feszülve az egész teste; a területét őrzi, de azért fél is közben. Amikor szeretnénk elsétálni mellette, akkor támad; vagyis egyszer volt, hogy támadott, akkor én ráordítottam és elűztem. Azóta már csak messziről fejezi ki galád érzéseit. Most már Hanga rendezi a kutyát. Előremegy, kihúzza magát és hang nélkül a domináns testtartásával jelzi, hogy „Messziről lökheted a sódert, de ne merjél közelebb jönni.”, Nem is jön, olykor el is szalad, de előfordult már, hogy megbújt egy bokorban, váratlanul előugrott és odacsípett egyet kutyáimnak. Ezért én is mindig szemmel tartom, csúnyán nézek rá, és tekintetemmel kifejezem abbéli feltételes szándékomat, hogy „Felnégyellek, ha csak megpróbálod.” Ilyenkor Hanga azt hiszi, csak a saját dominanciájával érte el, hogy a kutya meghúzza magát.

Most már alapvetően hagyom, hogy maguk intézzék kutyás ügyeiket. Régebben azért volt olyan, hogy túllőttek a célon, nem volt jogos a morgás, ugatás, odakapás; harapni, soha nem haraptak; de ma már megbízhatóak ebből a szempontból. Ezt azzal értük el, hogy az évek során sok és sokféle kutyával találkoztunk, a különféle kutyáktól megtanultak kifinomultan kommunikálni; nekem is részem volt benne, dicsértem, amikor jól csinálták, tiltottam, amikor rosszul; de alapvetően ösztönösen éreztek rá a kutyajogszabályok betartásának módjára és betartatásának fortélyaira.

Emberrel szemben nem engedem, hogy rendezkedjenek; az ember akármit is csinál, nekik el kell fogadniuk, ez egy íratlan törvény ember és kutya együttélésében. Ha valami kellemetlenné válik számukra, akkor kérhetnek tőlem segítséget; vagy rendkívüli esetben, ha megtámadnának engem vagy egy családtagot, engedélyt az intézkedésre. Kivételt képezne, ha betörő jönne a házba és én nem vagyok otthon. Tudomásom szerint erre még nem volt szükség.

január 20, 2012

Ahogy mi is érzünk

Szerző: Zsembrovszky Olga

Behoztak hozzánk egy cicát, gazdi elmesélte, otthon milyen sokféle tünetet produkál; de itt a rendelőben nem mutatta egyiket sem. A hölgy valószínűleg csak túlaggódta a dolgokat. Most is roppant mód ideges volt, folyamatosan nyugtatgatta cicáját: „Rettentően sajnálom, tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, bocsáss meg nekem. Az utazás is szörnyen megviselte, hogyan fogunk hazajutni?  A cica nem bírja ki a hazafelé vezető utat, hogyan fogja a sokkon túltenni magát, hogy állatorvosnál volt?” Az érdekesség az volt, hogy a cicát egyáltalán nem viselte meg semmi. Jól érezte magát itt, még dorombolt is nekünk. Ez a tény nem zavarta gazdit, ő csak folytatta a „nyugtatgatást”. Kérdezte tőlem, hogy mivel lehet majd kiengesztelni, hogyan nyugtassa meg.  A válasz meghökkentette: Ha a gazdi is nyugodt, akkor az állat is az lesz, mert átveszik az érzelmeinket, ha mi félünk, ők is fognak. Egyszerűen ne aggódjon, csináljon úgy mintha mindez természetes lenne. Bár ebben az esetben a cica nem vette át gazdi hangulatát, de az esetek nagy részében így történik. Azt nem mondtam neki, hogy a cica egyáltalán nem ideges, csak ő.

Jött egy másik macskás is ma, Gáspár cicának leghőbb vágya kinyírni mindenkit, aki piszkálja őt. Karmolna, harapna. Macskák veszélyesebbek, mint a kutyák, hegyesebb és hosszabb karmaik, fogaik vannak, és ha egyszer beindulnak, akkor nincs sok esélyünk velük szemben. Van egy jól kidolgozott támadási módjuk, átkarolja az ember karját és a hátsó lábaival teljes erővel karmol, miközben a tűhegyes fogát belemélyeszti a kezünkbe. Engem egyszer harapott meg macska, a cicaharapás azért veszélyes, mert nagyon mélyre hatol és a seb azonnal összezárul. Szinte biztos a fertőződés, utána pár napig irdatlanul fáj. Amit megfigyeltem, hogy az összes harcos macska gazdája büszke arra, hogy cicája ennyire vérmes „Engem is meg szokott harapni, ha nem tetszik neki valami.” meséli, közben csillogó szemekkel megsimogatja kiscicáját.

Egy ismerősöm mesélte, hogy kutyája rettentően félt a vihartól. Mindent megpróbált, nyugtatni, elvonni a figyelmét, simogatni. Később megtanulta, hogy ezzel csak megerősíti a félelmet, így felhagyott ezzel, nem foglalkozott ilyenkor a kutyával; de a helyzet nem változott, jött a vihar és kutyája be a sarokba, ott gubbasztott, remegett. Így ment ez évekig. Majd egyszer vihar idején a másik két kutyája összeverekedett, ő keményen ráordított a két bunyósra, és mindkettőt a helyére tette. Lecsillapodtak a kedélyek, aztán váratlan fordulat következett: a vihartól rettegő kutyája előjött a sarokból, és nyugodtan, magabiztosan lefeküdt a pokrócára. Attól nyugodott meg, hogy végre van itt valaki, aki őt meg tudja védeni, ha valami baj van. Lehet, hogy a vihar félelmetes és veszélyes, de ha itt a gazdám, akkor nem érhet semmi baj, majd ő lerendezi.

Régebben én is elkövettem azt a hibát, hogy ajnározással akartam kutyáim riadalmát lecsillapítani. Egyszer egy értelmi sérült kislány szerette volna sétáltatni pórázon Hangát, amiben Hanga benne is volt, mivel én is ott voltam, de közben próbált minél messzebb lenni a kislánytól, közben farok behúzva, fülek hátracsapva. Ha még soha nem találkoztak sérült emberrel, akkor ez ijesztő lehet számukra.  Én lehajolva hozzá simogattam: „Semmi baj, semmi baj”. Volt velünk egy kutyaoktató kollega és szólt, hogy ezt hagyjam abba; egyenesedjek fel, és magabiztosan, kicsit félvállról mondjam, hogy semmi baj. Ettől Hanga kisimult, magabiztosabb lett, farok fel, és oldottabban tudott viselkedni.

december 28, 2011

Kutyatámadások

Szerző: Zsembrovszky Olga

A kisvárosban ahol laktam, gyakran történtek kutyatámadások. Általában kutya támadt kutyára.

Sétáltunk Jefivel, egyszer csak megjelent két németjuhász kutya, teljes lelki nyugalommal, néma csendben odajöttek hozzánk, majd a következő pillanatban megtámadták Jefit, leterítették a földre és harapták a nyakát, a hasát. Gyilkoltak, hidegvérrel. Amikor közelítettek felénk, akkor nem jutott eszembe, hogy támadni fognak, mert annyira nyugodtan mozogtak; ma már felismerném a jeleket. Először ordibáltam, majd rugdostam őket, ezeknek semmi hatása nem volt. Aztán próbáltam a nyakbőrűknél fogva elkapni őket, az egyiket sikerült is, felemeltem és elhúztam onnan, de a másik még folytatta, aztán úgy, hogy nem engedtem el az elcsípett kutyát, odaaraszoltam a másikhoz és végül sikerült annak is elkapni a grabancát. Jefka felkelt, vérzett, és sokkos állapotban volt. Én semmi mást nem tudtam csinálni, csak álltam és fogtam a két kutyát, mert még mindig támadtak volna. A közeli házból kijött egy hölgy segíteni, hozott kaját, hogy azzal majd elcsalja a kutyát, Jefit, mert azt hitte a németjuhászok az enyémek. Nem tudott segíteni. Majd egyszer csak megjelent a kutyák gazdája és megfogta őket. Véletlenül nyitva maradt a kertkapu és kiszöktek. Én felkaptam Jefit és rohantuk orvoshoz. Összevarrták, kapott gyógyszert, nem volt nagyon komoly sérülése, a bordája elrepedhetett, mert azóta van egy csontos dudor az oldalán, de ezt akkor nem vettük észre. Hazaérve a gazda átjött, bocsánatot kért, és adott pénzt a kezelésekre. Rajtam is volt sérülés, nem harapás, egy ütődés lehetett, mert csak egy zöld foltot találtam a lábamon. Ezek a kutyák, akik a fajtársukat zsákmánynak tekintik, és gondolkodás nélkül meg akarják ölni, a harcban figyelnek arra, hogy az embert ne bántsák, ne okozzanak nagyfokú sérülést.

A két kutya nagyon szocializálatlan volt, kertben élték le az egész életüket és soha nem találkoztak más kutyákkal, de ha egyszer kiszabadulnak, kitombolják magukat. Később megtudtam, hogy már megöltek egy kiskutyát az utcában.

Utána még két ilyen incidens történt velünk, ahol megsérült Jefka; máshol, más kutyákkal, mindannyiszor két nagytestű kutya kiszabadult a kertből és azonnal támadtak, ennél a két esetnél esélyem sem volt megelőzni a bajt, mert annyira hirtelen történt minden. A gazdák ott voltak, ennek ellenére, nekem kellett leszednem az ő kutyáikat az enyémről. Mert az első alkalommal megtanultam, hogy ez a módszer működik, és amikor a kutyám élete a tét, nem gondolkodom, hogy megsérülök-e vagy sem. Ennek ellenére, nem ajánlom senkinek ezt az eljárást, mert lehet, hogy nekem csak szerencsém volt, hogy nem támadtak rám, nem haraptak meg; nagytestű pásztorkutyáknak nem lenne ilyen gátlásuk, például: kuvasz, komondor, moszkvai őr, kaukázusi juhász.

Mit lehet tenni, ha valaki ilyen szituációba kerül? A megelőzés a legfontosabb. Először is ne sétáljunk olyan kertes házas övezetben, ahol lehetnek szabadon bóklászó kutyák. Megtanulni felismerni a támadás előjeleit, és amikor már közelít a kutya és támadni akar, nagyon határozottan fellépni velük szemben, de kizárólag akkor, ha biztosak vagyunk magunkban és nem félünk. Nem szabad elfutni, mert akkor biztos, hogy zsákmánynak fog minket tekinteni.

Xire és a hiéna

Xire és a hiéna

Ha még messze van, amikor észrevesszük, álljunk meg egyhelyben, maradjunk nyugodtak és próbáljunk nagyobbnak látszani, emeljük fel a kezünket, vagy egy tárgyat. Mint az Istenek a fejükre estek című filmben, a kisfiú, Xire a hiénával szemben.

Ha közel jött hozzánk és már támad, rá kell ordítani és elindulni felé, ha akad egy tárgy a kezünk közelében, használjuk, ha más nincs, akkor a saját pulóverünk, ezzel nagyon jól lehet csapni egyet, vagy felé dobni bármit; a kutyák ösztönösen félnek az ember hajigáló karjától, 32000 év alatt volt idejük megtanulni, mi mindenre jó az emberi kéz.

A lényeg, hogy ne féljünk. Ugye, könnyű ezt mondani? Én a legtöbb ilyen helyzetben nem félek, mégpedig azért, mert tudom, hogy ha nem félek, akkor nem mer közelebb jönni, akkor én fogok nyerni, így nem félek. Ilyen könnyű. 🙂

Egyszer kirándulás közben véletlenül magánterületre tévedtünk, a tulajdonos ezt észrevéve ránk uszította a kutyáit, az egyik pit bull volt, Jefit akarta, nem minket, én elkaptam a grabancánál és visszadobtam pár métert. A gazda jéggé dermedt, hogy az ő házőrző, vérengző, félelmetes kutyájával egy lány ezt meri tenni. Ma már tudom, hogy a pitek embert nem bántanak, de akkor ezen nem gondolkoztam, csak ösztönösen tettem.

Nagyon fontos, hogy nagytestű pásztorkutyákkal, és azoknál a kutyákkal, akik a területüket védik, soha, de soha nem szabad felvenni a harcot, csak annál agresszívebbek lesznek, mert ők idegen embert simán megtámadnak. Ha velük futunk össze, akkor álljunk meg egyhelyben, nyugodt hangon hívjuk be a kutyánkat, vegyük pórázra és lassan nyugodtan hátráljunk visszafelé. Ha elhagyjuk a területüket, akkor nem fognak bántani.

Domináns agresszió

Domináns agresszió

Mik a támadás előjelei? Meg kell különböztetnünk a domináns agressziót, ami akár verekedésbe is átcsaphat, illetve a zsákmány agressziót, amikor a kutya vadászik, akár egy másik kutyára.

A domináns agresszió jelei:
– merev testtartás,
– magabiztosság,
– mély hangon morgás,
– kemény tekintet, fixírozás,
– fül feláll vagy előre fele áll,
– farok felfele áll és merev,
– szőr borzolása,
– vicsorgás.

Ez még ritualizált agresszió, amikor ez a viselkedés átcsap tényleges támadásba, akkor az utolsó pár másodpercben már a következő jeleket figyelhetjük meg: farok le, fej visszahúz, fülek hátracsap.

Egy kutya azért verekszik, mert le akarja dominálni a fajtársát, akkor ritkán történik komolyabb sérülés, általában egy verekedés után semmilyen fizikai károsodás nem éri az állatot.

Vadászat

Vadászat

Nem úgy a zsákmányoló agressziónál, amikor nem is tekinti fajtársnak a másik kutyát, csak vacsorának.

Zsákmányoló agresszió jelei:
– nem ad ki semmilyen hangot,
– a teste lefelé hajlik, a feje előre szegeződik,
– a füleit hegyezi, és előrefele mutatnak,
– a szája nyitva van egy kicsit,
– farok lazán lent van, nem közel a testéhez.

Manapság már nem érnek minket támadások. Én is, és a kutyáim is magabiztosabbak lettünk, észrevesszük az apró előjeleket, így meg tudjuk előzni a bajt, és nem utolsó sorban ebből a szempontból is sokkal jobb környéken lakunk.