Archive for ‘állatorvos’

február 22, 2012

Jó kapcsolat

Szerző: Zsembrovszky Olga

Állatorvoshoz hoztak egy vizsla kutyát. A gazdi feltette a vizsgálóasztalra és a kutyus magától elfeküdt oldalra és hagyta, hogy az orvos bekösse a lábát. A vizslán látszott, hogy izgul, nem érzi jól magát ebben a helyzetben. Én meglepődtem a jelenségen és kérdeztem a gazdáját, aki egyébként vadász, hogy ő tanította-e erre a kutyáját. Mondta, hogy nem tanította, nincs is szoktatva állatorvoshoz, egyszerűen jó a kapcsolatuk, kutyája megbízik benne. Tovább kérdeztem, hogy mitől lesz ilyen jó a viszony ember és kutya között. Azt válaszolta, hogy „Amikor az akaratok találkoznak, akkor nem mindig az embernek van igaza.” Sok ember ad sok okos tanácsot, de ennek a férfinak elhiszem, amit mond, mert látom a kapcsolatukon, hogy minden rendben van.
Az is sokat számít, hogy vadászik a kutyájával, együtt dolgoznak, ki vannak elégítve a kutya alapvető szükségletei. Merthogy a munka is létfontosságú igény, mielőtt bárki azt gondolná, hogy kutyánknak elég a nagy kert, vacsora és egy kis szeretgetés; némelyiküknek talán elég, de többségében szükségük van a póráz nélküli hosszú sétákra, értelmes feladatokra, és szórakoztató programokra.

Egy ideje én is az akaratokon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen miért kell, hogy minden mindig úgy legyen a kutyáimmal való kapcsolatomban, ahogy én akarom. Belém rögződött, hogy ha nem azt csinálja, amit mondok neki, akkor az a legnagyobb tiszteletlenség. Pedig nem így van. Főnököm egyszer elnézést kért tőlem, és mondta, hogy hibázott, nekem volt igazam. Tisztelet ébredt bennem felé, hogy elismeri, vállalja a hibáját. Kutyánkkal miért lenne másképp, attól hogy neki is vannak elképzelései a dolgokról, van személyisége, és önálló akarata az nem az ember iránti tiszteletlenség.
Kitaláltam, hogy megtanítom Hangának, hogy hozza ide nekem a kulcsot. Más tárgyakat minden gond nélkül behoz. Hanga nem akarta megfogni, mert hideg, fém tárgy és ezt nem volt kedve a szájába venni. Először bekapcsolt nálam a régi, jól betanult hozzáállás, hogy „Mi az, hogy nem fogja meg, amikor én azt mondtam neki.” Aztán megenyhültem, miért ne dönthetne úgy, hogy ő ezt nem szeretné és nem erőltettem tovább a dolgot.

Persze az sem jó, ha minden rájuk hagyunk, és soha nem fogad szót. Igyekszem elérni, hogy ha mondok valamit, akkor teljesítse a kérésem. Például, ha kiskutyát hívok magamhoz, de nem jön, akkor megpróbálkozom falattal, labdával, érdekessé teszem magam, kedves hangon hívom, elfutok előle, játékra hívom. Ha pedig odajött, megdicsérem. A lényeg, hogyha egyszer én már mondtam, hogy „Gyere ide.”, akkor ne azt tanulja meg, hogy a szavamnak nincsen jelentősége. Gazdik szoktak panaszkodni, hogy nem fogad szót a kutyus, pedig már százszor elmondták. Hát ne mondjuk el százszor, csak párszor, ha nem működik, keressünk más módot.

Sokszor kell tiltanunk kutyánknak valamit, nem ehet fel az utcán semmit, nem ugorhat fel az asztalra és gazdifüggő, hogy mi mindent nem szabad még csinálni. Néhány kutyának elég egy „Nem szabad”,  egy szigorú tekintet, vagy egy kis zsörtölődés.  Némelyekre pedig erősebben rá kell kiabálni. Tiltás után mindig megdicsérem, ha abbahagyta a rossz viselkedést, vagy főként, ha el sem kezdte.

A bunyó az a helyzet, amit semmilyen körülmények között nem tűrhetünk el. Általában nem okoznak egymásnak sérülést, mert mindkét félre nézve súlyos következményei lennének, ha komolyan harapnának, ezért a kutyák is hoztak egy konszenzust, hogy fizikai kárt nem tesznek egymásban. Ennek ellenére, ez egy olyan gaztett, ami számunkra, emberek számára elfogadhatatlan.  Az agresszió, verekedés, vagy másik kutya durva ledominálása semmilyen körülmények között nem megengedett. Amikor ez megtörténik, azonnal le kell állítani a balhét. Ilyenkor ordítsunk rájuk, ez nem az a helyzet, amikor sajnálni kéne őket. De ne csak kiabáljunk, főleg ne ijedt hangon sikítsunk, hanem használjuk a hangunk erejét, mély, erős, ellentmondást nem tűrő hangon. Ha a verekedés gyakran előfordul, sürgősen keressünk egy megfelelő szakembert, aki segíteni tud ebben.

Később, amikor már sokat dolgoztunk a kapcsolatunkon, már nem lesz szükség eszközökre. Amikor már erős kapcsolatunk van és felnéz rám, akkor meg akar felelni az elvárásaimnak. Tehát ha elkövet egy vétséget és érzi rajtam, hogy ez nekem nem tetszik, akkor rosszul fogja érezni magát és változtatni fog rajta; vagy ha elismerek egy viselkedést, akkor ő is örül neki, anélkül, hogy büntetnem vagy jutalmaznom kellene.
Jefi alapvetően nem kedvelte a gyerekeket, mert gyakran túl vehemensen akarták őt szeretgetni, játszani vele, meg amúgy is rettentő hangosak, zajosak és nem is úgy mozognak, mint egy felnőtt. Sétáltunk egy parkban, találkoztunk egy családdal, a gyerekek megsimogatták, Jefi hagyta magát. Nekem ez nagyon kedvemre volt, de nem mondtam semmit kutyámnak, csak mosolyogtam. Azóta már gyakran előfordul, hogy magától megy oda kicsikhez, simogattatja magát, persze nem tolakodik, csak odaáll és felajánlja: „Ha szeretnél simogatni, örülnék.”  Közben csóvál és néz engem, hogy megkapja-e tőlem az elismerést.

Tehát foglaljuk össze, hogy mitől lesz kutyánkkal jó a kapcsolatunk: Meg tudom adni neki a lényeges, nélkülözhetetlen dolgokat; tudom őt motiválni és ezzel elérni, hogy teljesítse a kéréseimet; tiltom, ha rosszat tesz, dicsérem, ha jót; amikor muszáj, büntetem; engedem, hogy egyéni személyisége legyen, önálló döntéseket hozzon; és nem kell, hogy mindig nekem legyen igazam.

A vizslák a vadásznak megmutatják az általuk észlelt vadat. Némán felveszik a jelzőpózt. A testbeszédükkel a vad felé mutatnak. Ezután a vadász előkészülhet a lövéshez. A vizslák speciálisan csak erre lettek kiképezve. Nekik nem szabad a vadat elejteni, ezt csak a vadász teheti meg. Ez a képesség egy született adottságuk. Majd a lelőtt állatot behozza gazdájának.

Reklámok
február 18, 2012

Halálra rémülve

Szerző: Zsembrovszky Olga
Kaukázusi juhászkutya

Kaukázusi juhászkutya

Egyszer öt kutya műtétjét kellett elvégeznünk egy nap alatt. Általában úgy szokott zajlani, hogy reggel beadják a gazdik az állatokat, majd délután értük jönnek. Volt egy kaukázusi juhász is. A kaukázusi veszélyes fajta, megvédenek idegenektől mindenkit és mindent, aki és ami a családjukhoz tartozik, területet, nyájat, gazdát, gyereket, magukat. Hogy hamar túl legyünk a nehezén, vele kezdtük. Kivettük a ketrecből és be szerettük volna adni neki az altatószert, de nem hagyta magát, jobbára a kauk gazdájuk jelenlétében kezes bárányok, legalábbis itt a rendelőben ezt tapasztaltam, nélkülük harcolnak idegen emberek ellen. Küzdöttünk, hogy hozzá tudjunk férni, rá tudjunk adni a szájkosarat, nem ment; de a legnagyobb probléma az volt, hogy hadat gyűjtve veszedelmet kiáltott és láncreakcióban a többi kutyát is nekikeserítette. A többi kutyán kitört a páni félelem. Feladva a küzdelmet, felhívtuk a kau gazdáját, jöjjön le segíteni. Így minden gond nélkül megállt és nyugodtan hagyta nekünk, hogy beadjuk az injekciót.

Elkezdtük a műtéteket. A többi kutya továbbra is halálra volt rémülve, idegen helyen, gazda nélkül, ráadásul kautól már hallották, hogy itt megsemmisülés vár rájuk. A máskor itt a rendelőben is kedves, nyugodt kutyák most nekiveselkedve a végső összecsapásra minden harci egységet csatába állítottak. Hát nem volt egyszerű feladat meggyőzni őket arról, hogy nem a mészárszéken vagy a csatamezőn vagyunk és életben fognak maradni. Valakit nem is sikerült, amikor pánikol az ember kutyája, nem hatnak az észérvek. Volt, akire először védőgallért adtunk, mert ha az rajta van, nem minket aprít miszlikekbe, hanem a gallért, és úgy adtuk be az altatót.

Tányérfejű. Azért tesszük rá a védőgallért, hogy ne tudja nyalni a sebét.

Tányérfejű. Azért tesszük rá a védőgallért, hogy ne tudja nyalni a sebét.

Folytak a műtétek, az egyik kutyust műtét után levettük az asztalról, a földre fektettük egy pokrócra, mivel általában lassan ébrednek fel és térnek magukhoz, még nem vittük őt le a ketrecekhez, nem raktuk vissza rá a gallért. Majd váratlanul felpattant és féleszméletlen állapotban támolyogva próbált menekülni. Egyébiránt az altatószer hallucinációkat is okoz, ki tudja, milyen gondolatok zakatoltak benne a valóság, fantázia és az illúzió szövevényében. Túlpörgött, stresszes állatoknál kevésbé hat az altatószer, ezért történhetett meg, hogy idő előtt felébredt. Az ébredező állatok átlagos helyzetben is önveszélyesek lehetnek. Aki vitt már haza műtét után kutyát vagy macskát, tudja, hogy össze vissza kalincsálnak, felmásznak valahova, ahonnan aztán leshetnek, nem tudnak egyenesen menni és neki mehetnek tárgyaknak. Szóval kutyusunk úgy döntött itt az alkalom, hogy megmeneküljön orv támadóitól és szabadulóra fogta. Én utána vetettem magam, hátulról megfogtam a bőrét, kétoldalt a pofájánál, úgy tartottam, hogy bennem sem tudjon kárt okozni. Nagytestű keverék kutyáról van szó, úgy 35 kg lehetett, ráadásul, ha halálfélelme van valakinek, bármire képes és megsokszorozódik az ereje, így jóval erősebb volt nálam; persze bennem is felment az adrenalin, de én nem az életemért küzdöttem, a kutya igen, legalábbis azt gondolta, hogy igen.
Halottam egy történetet erről. Egy kisgyerek valahogyan egy autó alá került, már állt az autó és feküdt alatta. Ott volt az édesanyja is, odarohant, egyik kezével felemelte az autót, másikkal kihúzta a gyerekét. Szóval soha senkit ne becsüljünk le, ha a saját vagy a szerettei életét védi, menti.
Kutyánk ide-oda dobálta magát, ránehezedtem valamennyire a testsúlyommal, félig ráhasaltam, hátha így le tudom fogni; annyit sikerült elérni, hogy már velem együtt dobálta magát. Kolleganőm, hogy mentse a helyzetet, hozott egy pohár vízet, hogy a kutya arcába öntse, hátha attól lenyugszik. Egy jól irányzott célzás és belelocsolta a vizet az én arcomba. Én lehiggadtam, az biztos. Végül nagyon lassan sikerült annyira megnyugtatni, hogy rá tudjuk adni a gallért és le tudjuk vinni a ketrecekhez, a lábadozókhoz. Később, amikor megjöttek a gazdái, és mehetett haza, alig akarta elhinni, hogy mégsem jött el ma a vég, megmenekült.

Egy-egy ilyen nehéz nap után megfogalmazódott bennem, hogy mi tulajdonképpen csak kínozzuk az állatokat, még ha a szent gyógyítás nevében tesszük is ezt. Vágytam rá, hogy ne csak rosszban, hanem jóban is velük lehessek. Ez a vágyam mostanra teljesült, kutyákat és gazdáikat oktatom, segítek, hogy harmonikus, tartalmas kapcsolatot tudjanak egymással kialakítani. Már nem akkor örülnek, ha indulhatnak haza, hanem amikor hozzám érkeznek.

január 20, 2012

Ahogy mi is érzünk

Szerző: Zsembrovszky Olga

Behoztak hozzánk egy cicát, gazdi elmesélte, otthon milyen sokféle tünetet produkál; de itt a rendelőben nem mutatta egyiket sem. A hölgy valószínűleg csak túlaggódta a dolgokat. Most is roppant mód ideges volt, folyamatosan nyugtatgatta cicáját: „Rettentően sajnálom, tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, bocsáss meg nekem. Az utazás is szörnyen megviselte, hogyan fogunk hazajutni?  A cica nem bírja ki a hazafelé vezető utat, hogyan fogja a sokkon túltenni magát, hogy állatorvosnál volt?” Az érdekesség az volt, hogy a cicát egyáltalán nem viselte meg semmi. Jól érezte magát itt, még dorombolt is nekünk. Ez a tény nem zavarta gazdit, ő csak folytatta a „nyugtatgatást”. Kérdezte tőlem, hogy mivel lehet majd kiengesztelni, hogyan nyugtassa meg.  A válasz meghökkentette: Ha a gazdi is nyugodt, akkor az állat is az lesz, mert átveszik az érzelmeinket, ha mi félünk, ők is fognak. Egyszerűen ne aggódjon, csináljon úgy mintha mindez természetes lenne. Bár ebben az esetben a cica nem vette át gazdi hangulatát, de az esetek nagy részében így történik. Azt nem mondtam neki, hogy a cica egyáltalán nem ideges, csak ő.

Jött egy másik macskás is ma, Gáspár cicának leghőbb vágya kinyírni mindenkit, aki piszkálja őt. Karmolna, harapna. Macskák veszélyesebbek, mint a kutyák, hegyesebb és hosszabb karmaik, fogaik vannak, és ha egyszer beindulnak, akkor nincs sok esélyünk velük szemben. Van egy jól kidolgozott támadási módjuk, átkarolja az ember karját és a hátsó lábaival teljes erővel karmol, miközben a tűhegyes fogát belemélyeszti a kezünkbe. Engem egyszer harapott meg macska, a cicaharapás azért veszélyes, mert nagyon mélyre hatol és a seb azonnal összezárul. Szinte biztos a fertőződés, utána pár napig irdatlanul fáj. Amit megfigyeltem, hogy az összes harcos macska gazdája büszke arra, hogy cicája ennyire vérmes „Engem is meg szokott harapni, ha nem tetszik neki valami.” meséli, közben csillogó szemekkel megsimogatja kiscicáját.

Egy ismerősöm mesélte, hogy kutyája rettentően félt a vihartól. Mindent megpróbált, nyugtatni, elvonni a figyelmét, simogatni. Később megtanulta, hogy ezzel csak megerősíti a félelmet, így felhagyott ezzel, nem foglalkozott ilyenkor a kutyával; de a helyzet nem változott, jött a vihar és kutyája be a sarokba, ott gubbasztott, remegett. Így ment ez évekig. Majd egyszer vihar idején a másik két kutyája összeverekedett, ő keményen ráordított a két bunyósra, és mindkettőt a helyére tette. Lecsillapodtak a kedélyek, aztán váratlan fordulat következett: a vihartól rettegő kutyája előjött a sarokból, és nyugodtan, magabiztosan lefeküdt a pokrócára. Attól nyugodott meg, hogy végre van itt valaki, aki őt meg tudja védeni, ha valami baj van. Lehet, hogy a vihar félelmetes és veszélyes, de ha itt a gazdám, akkor nem érhet semmi baj, majd ő lerendezi.

Régebben én is elkövettem azt a hibát, hogy ajnározással akartam kutyáim riadalmát lecsillapítani. Egyszer egy értelmi sérült kislány szerette volna sétáltatni pórázon Hangát, amiben Hanga benne is volt, mivel én is ott voltam, de közben próbált minél messzebb lenni a kislánytól, közben farok behúzva, fülek hátracsapva. Ha még soha nem találkoztak sérült emberrel, akkor ez ijesztő lehet számukra.  Én lehajolva hozzá simogattam: „Semmi baj, semmi baj”. Volt velünk egy kutyaoktató kollega és szólt, hogy ezt hagyjam abba; egyenesedjek fel, és magabiztosan, kicsit félvállról mondjam, hogy semmi baj. Ettől Hanga kisimult, magabiztosabb lett, farok fel, és oldottabban tudott viselkedni.

január 2, 2012

Búcsúk

Szerző: Zsembrovszky Olga

Van egy nem túl népszerű szépsége az állatorvosi asszisztensi munkának. Ez pedig a halál. Azt írtam, hogy szépsége, és tényleg az. Ha már a gazdi és mi is mindent megtettünk az állatért; már csak szenved, nem eszik, nem iszik, fájdalmai vannak, akkor az állatoknak joguk van a kegyes halálhoz; őket nem tudjuk megkérdezni, mi döntünk helyettük. Amikor az első injekciót megkapják, még csak elalszanak, ilyenkor kisimulnak és szépeket álmodnak, reméljük. A második injekciótól hamar leáll a szíve és semmilyen szenvedést nem él át. Ezt én szépnek látom.

Újév első napján behoztak a rendelőbe egy idős, 14 éves kutyát, egy hatalmas daganat volt a nyakán, amit nem lehetett operálni a kora és a rossz szíve miatt. Mostanra már levegőt se nagyon kapott, mert a légcsővére átterjedt a daganat. Olyan mintha folyamatosan fojtogatnának minket, így nem lehet élni. És ha ő nem kutya lenne, hanem ember, akkor végig kellett volna szenvednie, amíg magától meghal, megfullad. Ami még napokig eltartott volna.

Van egy kevésbé helyénvaló elmúlás is, amikor az állat nem nagyon beteg, csak kicsit, de a gazda nem akar a problémával foglalkozni, így kéri az elaltatást. Ezt az állatorvosnak meg kell tagadnia, de mit tegyünk olyankor, ha tudjuk, hogy ha nem tesszük meg, akkor az M7-esen fogja a kutya végezni. Mi már edzve vagyunk a munkánk során sok mindenhez, de azért ez felkavaró érzés.

A gazdátlan és beteg állatok elaltatása pedig vita tárgyát képezi. Egyszer behoztak egy kóbor, törött lábú kutyát. A megtaláló nem vállalja a költségeket, se a befogadást.  A rendelőnek és nekünk sincs kapacitásunk fizetni és menedzselni az egész folyamatot: műtét, lábadozás, gazdakeresés. Ez a menhelyek dolga lenne, de sajnos tele vannak, és rettentő szűkek az anyagi forrásaik. Valami mégis megfogott minket a kutyában, így összefogtunk; gyűjtöttünk pénzt, én vállaltam, hogy lehet nálam, amíg gyógyul, más az etetéshez járult hozzá, és az állatorvos is vállalta a kedvezményes műtétet. De aztán kiderült, hogy hiába műtik meg, nem fogja tudni használni a lábát, és ráadásul ez a kutya még harapós is volt, kisebbítendő az esélyeit az örökbefogadásra, így végül arra a döntésre jutottunk, hogy altassuk el, és egy nála esélyesebb állatnak segítsünk.

Sokkal mélyebben megráz minket egy olyan állat halála, akinek van gazdája, mert ebben az esetben valaki nagyonis akarná ezt a lényt, szereti és gondoskodik róla és mégis néha túl korán elmegy. Rosszul hangzik, de én szeretem a búcsút. Bejön a gazdi, néha az egész család, azzal a kéréssel, hogy altassuk el a kutyát; ők döntöttek, volt idejük a betegeskedés hónapjai alatt felkészülni, és mégis összeomlanak, előttünk. Sírnak, férfiak ugyanúgy. Megtisztelnek minket azzal, hogy a fájdalmukat, gyászukat a mi jelenlétünkben élik meg. Én azért szeretek a búcsúnál ott lenni, mert ilyenkor lehull az emberekről az összes sallang, nincs egoizmus, rosszindulat, múlt, jövő és az összes többi nagy és kis butaság, amivel elfoglaljuk magunkat nap mint nap. Egyfajta igaz tisztaság jelenik meg mindenkiben, bennünk is, akik nem gyászolunk, csak ott vagyunk velük és próbálunk a gazdik igényei szerint jelen lenni. És néha sírunk mi is, még olyan állatorvost is láttam sírni ilyen helyzetben, aki már több évtizede van a szakmában és már sok százszor átélte ezt. Ha beszélgetni akarnak, meghallgatjuk őket, ha egyedül akarnak lenni, elmegyünk, ha vigasztalásra vágynak, vigasztalunk; de általában a néma együttérzésre van szükségük. Hagyjuk, hogy addig búcsúzzanak, ameddig szeretnének, utána ők szólnak, hogy készen állnak, mehet az injekció.

Amikor az én cicám Oszkár lett vesebeteg, tapasztalatból tudtam, hogy 1 % esélye van a gyógyulásra; és mégis az utolsó csepp reményig küzdöttem; már nem evett, alig bírta a fejét felemelni, én még mindig arra vártam, hogy holnap már jobban lesz. Túl sokáig vártam, túl sokat hagytam szenvedni, mert életemben láttam már két cicát vesebetegségből meggyógyulni, és persze, hogy Oszkár is abban az 1 %-ban lesz. De ma sem csinálnám másként, amikor saját állatról van szó, az emberből eltűnik a racionalitás. Nem lett jobban, végül én is meghoztam az emberek esetében meghozhatatlan döntést.

december 23, 2011

Első nap az állatorvosi rendelőben

Szerző: Zsembrovszky Olga

Pár hónapja megszületett bennem a vágy, hogy szívesen dolgoznék állatorvosi rendelőben asszisztensként. Most, hogy otthagytam a munkahelyem, akár bele is vethetném magam a projektbe. Asszisztensi képzés Magyarországon nincsen, így elmentem egy közeli rendelőbe és megkérdeztem, hogy asszisztensi tapasztalatom ugyan nincsen, de dolgoztam kutyamenhelyen és kutyaiskolába is járok már jó ideje, esetleg nem lehetne-e itt dolgozni? A válasz: nem. Ok. Akkor be lehet-e járni tanulni, nézelődni? A válasz: nem, de azért felírták a telefonszámomat. Hát jó.
Majd egy hónap múlva felhívtak, hogy végül is, ingyen akár miért is ne.
Első nap: Izgultam is, meg is voltam rémülve egy kicsit a hatalmas információtömegtől. 100 féle gyógyszer, eszköz, hogyan kell lefogni egy állatot, hogyan kell kommunikálni a gazdikkal, adminisztráció ésatöbbi. Persze még nem kaptam feladatot, csak néztem ki a fejemből, illetve már letörölhettem az asztalt. 
Aztán még délelőtt beesett egy gazdi a kutyájával, megindult a szülés, de nem jönnek a kicsik.
Császármetszés. Előkészültünk: kanülálás, infúzió, majd be a műtőbe, felraktuk a lélegeztető gépre. Elkezdték a műtétet, közben elszakadt a kutya méhe. Az egész műtőt és minket is elöntött a véres magzatvíz. Szerencsére ilyen dolgok nem zavarnak. Nagyon gyorsan történtek az események, kiskutyát ki (mert csak 1 volt), megkezdeni az ellátását, amit az asszisztens csinált. Ki kell szedni a slejmet az orrából, szájából és egy nagyon speciális módón kirázni a tüdejéből a magzatvizet; plusz melegíteni, dörzsölni.
Közben figyelni az anyukát, hogy minden rendben van-e, rendesen lélegzik-e. Valakinek muszáj volt segítenie a doktornőnek is, így nekem kellett bemosakodnom és kesztyűt húznom. Ami elég érdekes volt, mivel azt sem tudtam, mi hol van, hogyan kell felhúzni a kesztyűt, és persze siessek, mert nem érünk rá. Valahogyan sikerült megoldanom ezeket a bonyolult feladatokat egyedül, aztán az volt a dolgom, hogy tartsam a méhet, amíg doktornő összevarrja. Kb. másfél óra volt, addig kellett tartanom.
Anyuka és a kiskutya is jól volt. Haza lehetett őket adni.
Nem számítottam ilyen mozgalmas napra. Műtét, fröcsögő vér, életveszély, egy új élet kezdete és nekem is jutott munka bőven.

december 23, 2011

Bemutatkozás

Szerző: Zsembrovszky Olga

Zsembrovszky Olgának hívnak, tizennégy éves korom óta van saját kutyám. Találtunk egy németjuhász kutyát és gazdát kerestünk neki, kivittük a Tabánba. Akkoriban ott minden vasárnap volt „kutyavásár”. Azonnal lecsaptak rá, egy nagyon kedves család vette magához. Én pedig megláttam egy apró, pici gombócot egy lány ölében, azonnal beleszerettem. Egy igazi keverék volt, akinek valószínűleg a felmenői is azok voltak. A szüleim nem engedték, hogy legyen kutyám, de őt nem tudtam otthagyni. Hazavittem, de otthon azt mondtam, csak egy hétre hozom, utána keresek neki gazdát. Aztán még egy hét, meg még egy. És maradt… Kitti lett a neve. Így kezdődött.

Az első kutya mindenki életében döntő szerepet játszik. Én egy keverék kutyával kezdtem, és azóta is fajtatiszta keverék kutyáim vannak, vagy ahogyan ma nevezem őket: természetes fajták. Azok a kutyákat hívom így, akikben semmilyen fajtát nem lehet felismerni, annyira keverék; vagy nem is volt soha fajtatiszta őse. Tapasztalatom szerint jobban kommunikálnak más kutyákkal, szociálisan is érzékenyebbek emberrel és kutyával egyaránt, ami talán hátrányuk, hogy makacsabbak és sokkal több önálló döntést hoznak. Nyilván, mivel a felmenők között sokuk utcakutyaként élt.

Akkor még Budapesten laktam, Kitti hamar megtanulta, hogy kell szabályosan közlekedni, tömegközlekedésen utazni, itt is el lehetett engedni pórázról; de sokat jártunk kirándulni, sétálni, biciklizni, sőt úszni is.

Kutyaiskolába kilenc éve kezdtem el járni, akkor már Jefkával, Kitti lányával, sok helyet megnéztünk, de a legtöbb iskola nem volt elég vonzó, így aztán inkább agilityztünk (agility.lap.hu), ebben a sportban még a hagyományos iskolák is jutalmazást alkalmaznak, nem büntetést.

Később az engedelmes munkának is ráéreztem az ízére, aztán még sok sportágat kipróbáltam: nyomkövetés, őrző-védő, mantrailing kutya.hu/Cikk.aspx?id=4508 , ügyességi feladatok, trükkök tanítása klikkerrel ( www.klikker.hu). Mind a két kutyámmal letettem a BH (Alapfokú Kísérőkutya) és az Ügyességi 5-ös vizsgát (k99vizsga.info).

Dolgoztam állatmenhelyen gondozóként, ahol feladatom volt a félős, érzékeny kutyák szocializációja, tanítása, rehabilitációja. Nagyon nagy élmény, amikor ezek a kutyák néha lassan, fokozatosan, néha hirtelen átlépik a határaikat, megtanulnak bízni az emberekben és kommunikálni velük, ami sokuknak soha nem adatott meg az életben.

Állatorvosi rendelőben asszisztensként is több évet eltöltöttem. Rengeteget tanultam kutyákról, nemcsak orvosi szempontból, hanem a lelkükről, személyiségükről is. Emberekről és emberektől is sokat tanultam, merthogy itt folyamatosan kommunikálunk a gazdákkal, ők pedig mesélnek.

Kutyaiskolán dolgoztam oktatóként , tanfolyamokon csoportokat vezettem, ovis és klub foglalkozásokat tartottam. Sok kiképzésvezetői tanfolyamon és szemináriumon is részt vettem. Kutyákat és gazdáikat oktatom, segítek, hogy harmonikus, tartalmas kapcsolatot tudjanak egymással kialakítani.

Öt éve költöztem Budaörsre, házam közvetlenül az erdő mellett van. Nagyszerű érzés a természettel együtt létezve élni. Még ki sem kell lépnem a kapun és máris az erdőben vagyok és a várostól sem kerültem távol. Minden nap elmegyek a kutyáimmal sétálni, majdnem mindig ugyanazon az útvonalon, de az erdőt soha nem lehet megunni, nap, mint nap új dolgokat fedezek fel a természetben. Itt nem jár se autó, se motoros, se vadász és soha nincsen szemét sem, a sétáló, túrázó emberek pedig kedvesek. Egy védett sziget ez.

Két kutyám van, Hanga és Jefka, mindketten lányok. Hálás vagyok, amiért kísérnek engem utamon, és hogy annyi mindent tanítanak nekem a kutyázásról. Jefka most töltötte be a tizenhetedik életévét; ha akar, most is fel tud pörögni, klikkerezünk, labdázunk, vagy Hangával játszanak egy kicsit.

Mostanában sokat megyünk kirándulni, mantrailingezünk, tanítom a kutyáimat klikkerrel mindenfélére; és legfőképpen marháskodunk, kutyáimmal közösen mindenféle cél nélküli játékot eszelünk ki, például hogyan lehet gazdi kezéről sutyiban lehúzni a kesztyűt, azzal körbe-körbe rohangálni, miközben mímelt felháborodással kergetem őket. Átlagos, dolgos kutyamindennapokat élnünk.