Falusi kutyaélet

Amikor a városból leköltöztünk vidékre, teljesen meghökkentett néhány falusi ember kutyagyűlölete. Kutyáimmal a városban megszokott módon póráz nélkül sétáltunk; többször is előfordult, hogy minden előzmény nélkül valaki rátámadt a kutyáimra, úgy, hogy pár méterre tőlem sétáltak, ráadásul ők nem nagytestű, kemény kutyák. Egy ember kővet dobott utánuk, ordítva rohant feléjük, hogy elkergesse őket. Én persze megvédtem őket, majd megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mit csinál. Ekkor értetlen, bamba fejjel állt, nem tudta összerakni a helyzetet. Szabadon közlekedő kutya, gazda. Az ő fejében nem létezik olyan, hogy kutyasétáltatás. A kutyának a lánc végén van a helye, a dolga pedig, hogy őrizze a házat.

Sajnos az agresszív emberek hatására a kutyáim is bizalmatlanok lettek és előfordult, hogy előre megugatták az embereket; ez nem az elfogadás irányába terelte a kétlábúakat.

Ennek ellenére lassan megszokták a jelenséget, hozzászoktak az érzéshez, amit kiváltottunk, bár még mindig nem értették, hogy mire jó a kutyát sétáltatni és találgatták, hogy ezt én miért is csinálom. Pedig csak harminc kilométerre laktunk Budapesttől, tehát végezhettek volna tanulmányutat, hogy városban léteznek ilyen jelenségek.

A másik probléma a félelem volt.  Hiába szoktak meg minket, a rémület a kutyáktól maradt. A nők félelmükben kedvesek lesznek a kutyával, a férfiak erőszakosak és ordítoznak. Sokat gondolkoztam, honnan eredhet ez a rettegés és gyűlölet a kutyák iránt.
A falusi világban csak ház-, birtok- és nyájőrzésre használták a kutyákat. Sok kutya köztük valóban veszélyes volt, pont az volt a falusi ember célja, hogy minél veszélyesebb legyen saját kutyája. A pásztorkutyák még meg is ölhetik a betolakodót, erre lettek tenyésztve. Ezért érthető a falusi ember rettegése minden kutyától, aki nem a sajátja. Ha meglátnak az utcán szabadon sétáló kutyát, hiába van ott a gazdája, bekapcsol náluk az ősi rettegés, de mivel tudják, hogy ha menekülnének, csak rontatnának a helyzeten, ezért támadnak. Rosszabb esetben bottal, vasvillával; láttam ilyet is, hál istennek nem az én kutyáim felé.

A városi kutyatartás szélsősége pedig ölebként túlszeretni, túlkényeztetni őket. Általában kiskutyák szenvednek gazdájuk túlkényeztetésétől. Kapnak csinos ruhácskákat, ölben hordozzák őket, sétálni, más kutyával találkozniuk már nem lehet, nehogy valami baja essen; ilyenkor súlyosan megsértjük a kutya igazi lényét, és a saját kielégítetlenségünket éljük ki rajta.

Falura is beszivárgott ez a városi trend. Így néhány ember egészen érdekes kettősségben él. Egy családnak volt egy nagytestű kutyája, akit soha életében nem engedtek el a láncról, merthogy a kutyának ott a helye, és különben is tönkretenné a füvet. Havonta egyszer eltakarították mellőle a koszt és minden nap kapott enni, ennyiből állat a kutya élete. Soha nem foglalkoztak vele, nem simogatták meg. Még a gyerekre is rászóltak, ha a kutya közelébe ment: „Ne kutyázzál már, az isten áldjon meg.” Pedig a kutya teljesen barátságos volt. Majd egyszer csak vettek maguknak egy kistestű ölebet. Akit lehet babusgatni, ölbe hordozni. A kiskutya bent lakott a lakásban, vele aludtak és agyon lett kényeztetve.  Ki érti ezt? A kutya az kutya, akármekkora. Ne gondolja senki, hogy a kiskutyák kevésbé vérmesebbek, mint a nagyok, sőt. Az ilyen ölebek okozzák a legtöbb sérülést, és sokszor harapósak is, éppen azért mert mindent megengednek nekik. De az igaz, hogy ha harap, akkor nem okoz akkora sérülést, mint a nagy. Ugyanazok az emberek megjelenítették a két egészségtelen szélsőséget.

A megoldás a kettő között van. Szeretem, tisztelem őt, de kutyaként, nem pótlékként és nem eszközként tekintek rá, hanem társként. Az ősidőkben társaink voltak a vadászatban, megvédtek minket az idegenektől, mi pedig cserébe gondoskodtunk róluk és részesei lehettek a család életének.

Panka és Bogi

Egy hétig vigyázok Pankára és Bogira, ők labrador keverékek; testvérek, úgy néznek ki, mint egy ikerpár. Mindenhova együtt mennek, mindent együtt csinálnak. Panka a vezér, ő találja ki a következő csínytevést, Bogi meg követi őt mindenhova. A csínylista végeláthatatlan.

Ne tépd le a függönyt az ablakról, ne aprítsd fel a takarót, ne borítsátok ki a cserepeket, ne borogassátok fel a székeket, ne, ne, ne. Gazdáik mondták, hogy pakoljam el az összes értéket, mert mindent megrágnak és elhordanak; de olyan dolgokat is előszednek, ami eszembe se jut, hogy érdekes lehet, mindent, ami mozdítható.  Amikor a sokadik nem szabadot mondom, kezdem rosszul érezni magam, hogy rendben, de akkor mi az, amit egyáltalán lehet. Ekkor átváltok, okos vagy, hogy a labdával játszol, ügyes, hogy tejfölös dobozt rágod. Meg ilyenkor egy kicsit játszom velük, hogy ne én legyek az, aki mindent csak a tilt.

Fiatalok, egy évesek, retriever vér csörgedezik bennük. Nem várható el, hogy a nap nagy részében nyugton legyenek, de azért próbálkozom. A rágás általában egy, másfél éves kor között magától megszűnik, a randalír megmaradhat. Eddig a játékot, és a hosszú sétát vetettem be, hogy lefárasszam őket; pár órára tényleg nyugalom van. De el lehet-e érni, hogy permanensen ez legyen, ha mondjuk a gazdának csak napi pár órája van arra, hogy lefárassza a kutyáit. A fiatal, energiától felrobbanó ebeket akár napi tizenhat órán keresztül is lehetne fárasztani, hogy tényleg kimerüljenek. A klikkerezés megoldhatja a problémát, mert az nagyon lefárasztja az agyukat, és tíz perc gondolkodás felér több óra futással.

Szerencsére hamar megtanulták, hogy sétánál visszajöjjenek, ha hívom őket. Először száraztáppal jutalmaztam őket, amikor bejöttek hozzám; akár csak véletlenül, akár azért, mert hívtam őket. Aztán rájöttek, hogy az erdő sokkal érdekesebb, mint a táp; így már sajtot is be kellett vetnem. Ha ez sem volt elég, akkor elszaladtam a másik irányba, ekkor már jöttek ők is lelkesen, hisz a falkát nem akarják elveszíteni.

Séta közben Hanga szívesen bandázna Pankáékkal, de azt azért mégsem lehet, hogy ő menjen utánuk. Hanga lendületesen elindul valamerre és néz hátra, hogy az ikerpár jön-e, általában követik őt, ilyenkor nagy rohangászós, játékos ramazúrit rendeznek.

Otthon amikor Pankáék meglátják a kutyáimat, akkor rögtön odarohannak hozzájuk és erőteljes pofanyalással fejezik ki örömüket; ám ez tiszteletlenségnek számít, hiszen engedély nélkül betolakodtak a személyes terükbe. Jefivel automatikusan betartják a „tartsd magad egy méter távolságban tőlem” szabályt, kutyák az időseket alapból tisztelik, általában. Ám Hangának ezt ki kell harcolnia. Ilyenkor morog rájuk, amivel annyit ér el, hogy Pankáék lefekszenek a földre, és kúszva próbálnak minél közelebb kerülni hozzá. Erre még jobban morog, de mivel Pankáék nem adják fel, és viccesen eldobják magukat a földön, Hanga meglágyul és játszik velük. Elérik, amit szeretnének.

Mi is használhatjuk a morgást, ha szeretnénk, hogy kutyánk ne piszkáljon folyton. Ha kint vagyok a kertben, akkor Pankáék követnek mindenhova, közben bökdösnek az orrukkal, és minden egyes lépésnél rálépnek a lábamra. Amikor ezt megunom, akkor odamorgok nekik, kutyanyelven azt kommunikálom nekik, hogy eredj innen. A morgásnak több fokozata is lehet, egy torokköszörüléstől kezdve, a komoly vicsorgós morgásig bezárólag; annyit használjunk, amennyi eléri a kívánt hatást. Farkasokról szóló természetfilmekben elleshetjük, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Amikor prédát ejtenek, akkor elég keményen megvédik egymástól a zsákmányt.

 

Szerelmes kutyák

Behoztak két bullterriert a rendelőbe, mesterséges megtermékenyítést szeretnének, mert természetes úton nem megy nekik; megoldottuk a problémát. Aztán két hónap múlva jöttek a szukával, hogy sajnos nem tud megszülni, így császármetszést kértek; kivettük a négy kiskutyát. Majd pár nap múlva hozták kontrollra az anyát, mesélték a gazdik, hogy sajnos a szuka megette az egyik kölyköt; így muszáj lekötözniük és szájkosarat tenni rá szoptatáskor, egyébként meg külön vannak a kicsik.  Amúgy a bullterrierek kőkemény, erős, semmitől sem félő kutyák; valamit mégis elvesztettek útközben.

Kutyáknál általában csak emberek által előre megrendezett kapcsolatok vannak. A tenyésztő kinézi kutyájának az ideális párt, majd amikor a szuka tüzelni kezd, összehozzák őket; többnyire bonyodalom nélkül megtörténik az aktus és mindketten mennek a dolgukra. Valóban sokszor így zajlik le a párzás a kutyáknál, de ez az emberi beavatkozás miatt van így.

A farkasokra a monogámia jellemző, hosszan udvarolnak egymásnak. Amikor találkozik két a falkáját elhagyott magányos állat, összeállnak. Eleinte csak együtt csatangolnak, közösen vadásznak, élik mindennapi életüket és hónapok telnek el addig, amíg a szuka először tüzel, és készen áll a párosodásra. Így mély, bensőséges kötelék tud kialakulni köztük.

Ha hagyjuk, és nem avatkozunk bele a kutyatermészet rendjébe, akkor kutyák között is létezik lassú, lépésről-lépésre kialakuló szerelem, párkapcsolat. Jefka szerelemgyerek. Első kutyám Kitti volt, mindennap sétáltam vele a parkban, itt élt egy félkóbór kutya, Totó. Azért csak fél, mert a városmajori színpad kutyája volt, de mindig elkószált mindenfelé. Totó természetes fajta kutya volt (így nevezem azokat a kutyákat, akikben semmilyen fajtát nem lehet felismerni, annyira keverék, vagy nem is volt soha fajtatiszta őse), ahogy Kitti is. Hozzánk csapódott és elkísért minket sétálni, még akkor is, ha messzebbre mentünk, fel a hegyekbe. Inkább Kittihez kötődött, nem hozzám. Rendkívül nyugodt, higgadt, barátságos, kedves, vagány kutya volt, aki ismerte a kóbor élet minden praktikáját, ám azért szüksége volt az ember közelségére is.

Már több mint fél éve lófrált velünk, amikor Kitti tüzelni kezdett. Kutyám minden eszközt bevettet, hogy megnyerje kedvesét a kiskutya csinálásra, folyton udvarolt Totónak, körbeugrálta, lábaival böködte, játszani hívta. Totó érdeklődött, de soha nem volt erőszakos és nem is állt rá a dologra, így hagytam hadd udvaroljanak egymásnak. Nemúgy mint egy németjuhász társa, aki szintén a színpadnál lakott, de csak most verődött hozzánk. Ő minden udvarlás nélkül, gondolkodás nélkül rávetette volna magát Kittire. Vele Kitti fenyegetően viselkedett, elmorogta magától; de azért nekem is segítenem kellett távol tartani; ami sokszor csak nagy nehezen sikerült, mert nagyon váratlanul tudott előugrani valahonnan. Telt, múlt az idő, már kicsit kimerült voltam az állandó üldözéstől, és hogy hajnali három órakor kell sétálni menni, de virradat előtt legalább csak ők ketten kísértek minket.  Amikor épp a kertünk előtt küzdöttem a németjuhásszal, egyszer csak Totó megelégelte, hogy szíve választottjáról nem lehet levakarni a németet és magáévá tette Kittit. Majd két hónap múlva megszülettet egy bézs, és öt fehér kis gombóc, köztük utoljára Jefka, a legfehérebb.

A boldog anyuka

Ahogy mi is érzünk

Behoztak hozzánk egy cicát, gazdi elmesélte, otthon milyen sokféle tünetet produkál; de itt a rendelőben nem mutatta egyiket sem. A hölgy valószínűleg csak túlaggódta a dolgokat. Most is roppant mód ideges volt, folyamatosan nyugtatgatta cicáját: „Rettentően sajnálom, tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, bocsáss meg nekem. Az utazás is szörnyen megviselte, hogyan fogunk hazajutni?  A cica nem bírja ki a hazafelé vezető utat, hogyan fogja a sokkon túltenni magát, hogy állatorvosnál volt?” Az érdekesség az volt, hogy a cicát egyáltalán nem viselte meg semmi. Jól érezte magát itt, még dorombolt is nekünk. Ez a tény nem zavarta gazdit, ő csak folytatta a „nyugtatgatást”. Kérdezte tőlem, hogy mivel lehet majd kiengesztelni, hogyan nyugtassa meg.  A válasz meghökkentette: Ha a gazdi is nyugodt, akkor az állat is az lesz, mert átveszik az érzelmeinket, ha mi félünk, ők is fognak. Egyszerűen ne aggódjon, csináljon úgy mintha mindez természetes lenne. Bár ebben az esetben a cica nem vette át gazdi hangulatát, de az esetek nagy részében így történik. Azt nem mondtam neki, hogy a cica egyáltalán nem ideges, csak ő.

Jött egy másik macskás is ma, Gáspár cicának leghőbb vágya kinyírni mindenkit, aki piszkálja őt. Karmolna, harapna. Macskák veszélyesebbek, mint a kutyák, hegyesebb és hosszabb karmaik, fogaik vannak, és ha egyszer beindulnak, akkor nincs sok esélyünk velük szemben. Van egy jól kidolgozott támadási módjuk, átkarolja az ember karját és a hátsó lábaival teljes erővel karmol, miközben a tűhegyes fogát belemélyeszti a kezünkbe. Engem egyszer harapott meg macska, a cicaharapás azért veszélyes, mert nagyon mélyre hatol és a seb azonnal összezárul. Szinte biztos a fertőződés, utána pár napig irdatlanul fáj. Amit megfigyeltem, hogy az összes harcos macska gazdája büszke arra, hogy cicája ennyire vérmes „Engem is meg szokott harapni, ha nem tetszik neki valami.” meséli, közben csillogó szemekkel megsimogatja kiscicáját.

Egy ismerősöm mesélte, hogy kutyája rettentően félt a vihartól. Mindent megpróbált, nyugtatni, elvonni a figyelmét, simogatni. Később megtanulta, hogy ezzel csak megerősíti a félelmet, így felhagyott ezzel, nem foglalkozott ilyenkor a kutyával; de a helyzet nem változott, jött a vihar és kutyája be a sarokba, ott gubbasztott, remegett. Így ment ez évekig. Majd egyszer vihar idején a másik két kutyája összeverekedett, ő keményen ráordított a két bunyósra, és mindkettőt a helyére tette. Lecsillapodtak a kedélyek, aztán váratlan fordulat következett: a vihartól rettegő kutyája előjött a sarokból, és nyugodtan, magabiztosan lefeküdt a pokrócára. Attól nyugodott meg, hogy végre van itt valaki, aki őt meg tudja védeni, ha valami baj van. Lehet, hogy a vihar félelmetes és veszélyes, de ha itt a gazdám, akkor nem érhet semmi baj, majd ő lerendezi.

Régebben én is elkövettem azt a hibát, hogy ajnározással akartam kutyáim riadalmát lecsillapítani. Egyszer egy értelmi sérült kislány szerette volna sétáltatni pórázon Hangát, amiben Hanga benne is volt, mivel én is ott voltam, de közben próbált minél messzebb lenni a kislánytól, közben farok behúzva, fülek hátracsapva. Ha még soha nem találkoztak sérült emberrel, akkor ez ijesztő lehet számukra.  Én lehajolva hozzá simogattam: „Semmi baj, semmi baj”. Volt velünk egy kutyaoktató kollega és szólt, hogy ezt hagyjam abba; egyenesedjek fel, és magabiztosan, kicsit félvállról mondjam, hogy semmi baj. Ettől Hanga kisimult, magabiztosabb lett, farok fel, és oldottabban tudott viselkedni.

Bízom a kutyámban

Voltunk birkát terelni, miután Hanga dolgozott egy keveset, az oktató mondta, hogy fogjam meg a kutyát, erre én odahívtam magamhoz, megvártam, míg odaér, utána fogtam meg a pórázt. Erre rám kiabált az oktató, hogy „Ne bízz meg benne!”, merthogy a birkák között olyan magas ösztönállapotban vannak a kutyák, hogy nem szabad bízni bennük, a fogjam meg, az azt jelenti, hogy kapjam el, szaladjak utána és lépjek rá a pórázra. Merthogy egyelőre pórázon engedjük el birkák között. Azt viszont nem értem, hogy ha én tudom, hogy Hanga ilyen helyzetben is bejön hozzám, ha hívom, akkor ez így miért is nem jó? Azért nem rekordsebességgel jön, néha meg-megáll, gondolkozik, hogy birka vagy gazdi, de aztán mellettem dönt.

Én azt gondolom, ez nemcsak azért van, mert nekem olyan nagy a tekintélyem Hanga szemében, nyilván ez is fontos; de mi kötöttünk egy megállapodást: Elviszem terelni, az erdőben kergethet mókusokat, és néha egyéb állatokat, kiélheti a természet adta vágyait, de cserébe elvárom, hogy visszajöjjön, ha hívom; illetve, hogy én mondom meg, hogy mikor indulhat a mókuscserkészés vagy birkaterelés. Nem tudom, ez működne-e akkor, ha soha nem engedném neki a hajkurászást, csak tiltanám mindenről; sokan ezt várják el kutyájuktól.

A másik dolog, ami miatt bejön hozzám, hogy én tudom, hogy bízhatok benne. Kedves barátaim úgy kiabálnak a kutyájuk után ilyen helyzetben, hogy én is hallom a hangjukon, hogy nem hiszik, hogy a kiáltozásnak lesz foganatja. A gondolatainkat le lehet olvasni a hangszínűnkről, ember és kutya is nagyon jó ebben.

Kutyáim szenvedélyes kukázók, ha hozzáférhetnek a szemetes tartalmához és én nem vagyok ott, akkor biztos, hogy átkutatják. Sokat szenvedtem ezzel, ez veszélyes mulatság, akár bélelzáródást is okozhat a virsli héj, vagy a tejes doboz, ezért párszor büntettem is őket ezért. Úgy büntettem, hogy amikor rajtakaptam a guberáláson, akkor meghajtottam őket. Ez úgy néz ki, hogy: megyek a kutya után és nem hagyom, hogy a közel kerüljön hozzám, van egy pár méteres aurám, amiből mindig kitolom. Farkasék is így szokták büntetni a renitens, a falkaszabályokat áthágó tagokat; akár egy zsarnokoskodó alfafarkast is, ha többen összefognak ellene.  Nekem ehhez segédeszközökre is szükségem lehet, például a kutya mellé dobok egy tárgyat.
Működött a büntetés. Addig ameddig jelen voltam, eszükbe sem jutott a kuka. Kiléptem a lakásból, rögtön ráindultak; amúgy ki tudnak nyitni bármilyen szerkezetű kukát, ez is a hozadéka a problémamegoldós játékoknak, amiket gyakran kitalálok nekik.  Így nem maradt más, csak mindig elzárni a szemetest, amikor nem felejtettem el.

Egyszer éjszaka kintről hangokat hallottam, kimegyek, Hanga serényen dolgozik a tejes doboz aprításában. Nem volt kedvem büntetni, meg, ha pár alkalom után nem hozza meg a várt eredményt, akkor nincs értelme többször. Ezért szigorú, de kedves hangon megkértem Hangát, hogy ezt ne csinálja többet, majd elől hagytam a szemetet. Reggel érintetlen volt, és azóta sem kukázott egyszer sem. Nem bíztam eléggé kutyámban, hiszen ezt úgysem értheti; pedig az ásással ugyanígy jártam el és működött.

Képes beszámoló Sacitól

 

 

 

Tömegközlekedés

Elkezdett az autómból furcsa dobogás hallatszani, főleg ha gyorsan mentem. Gondoltam másnap elviszem szervizbe. Újpesten voltam, kutyák velem, meg akartam az autóval fordulni és egyszercsak megállt, se előre, se hátra. Kiszálltam és látom, hogy kitört a bal első kerék, merőlegesen állt az autóval. Egy barátom itt lakik a közelben, tőle kértem segítséget. A gond az volt, hogy az autó feneke lelógott az úttestre, így eltorlaszoltam az egész sávot. Autómentő, szerviz. Amúgy ez suzuki típushiba, szóval szerencsére az autómentőt és a javítást is teljes mértékben fizeti a suzuki.

Autómentés megoldva, nekem valahogy haza kell jutnom a két kutyával. Metro, villamos, vonat. Jefka rutinos bkv-zos, mert régebben pesten laktunk és kocsim se volt, de Hanga életében ha négyszer tömegközlekedett, metrón még soha. Kaptam kölcsön szájkosarakat, Hangáék először előadták a kutyáéknál szokásos színdarabot, hogy a szájkosár milyen borzalmas és kibírhatatlan, kaparták az orrukat, és dörgölőztek a lábamhoz, hogy megszabaduljanak tőle. Sok gazdi ennek az előadásnak bedől, és megsajnálja ebét. Én nem, rájuk szóltam, hogy ’Ezt befejeztétek.’ és máris semmi bajuk nem volt a helyzettel.
Hanga meg-megtorpant új dolgoknál, beszállni a metróba, mozgólépcsőre felmenni (persze álló mozgólépcsőre; egyszer láttam, ahogy a mozgó mozgólépcső becsípte egy kutya mancsát), de gondolkodás nélkül követett és nem is félt a helyzettől. Ilyenkor az a legjobb, vagy bármilyen új helyzetben, hogy nem csinálunk az egészből ügyet, mi magabiztosak vagyunk, akkor a kutyánk sem fog félni vagy egyáltalán gondolkodni rajta, hogy kell-e félni. Nem kell leállni jutifalattal csalogatni, vagy agyonsimogatni, hogy ’Jaj ne félj.’, ezzel csak megerősítjük benne, hogy baj van. Egyszerűen elindulunk, ő meg követni fog. Persze kaphat falatot is, és simit is, ha nyugodtan viselkedik.
Felszálltunk a villamosra, pont a csuklójánál voltuk. Hanga felpattant, amikor elkezdett alatta mozogni a korong. Itt sem csináltam ebből ügyet, hagytam, hogy maga fedezze fel a villamos csuklójának műszaki részleteit. Ahhoz a részhez állt, ahol nem mozgott a föld, onnan figyelte elmélyülten vagy öt percen keresztül a forgók mozgását; majd miután kitanulmányozta a működését, ráfeküdt a korongra, úgy hogy mozgott alatta ide-oda a padló; nem zavarta, talán még élvezte is, felér egy vidámparkkal.

Néha nem egyszerű dolog tömegközlekedni állatokkal. Egy régi történet, kamaszkoromból. Hétvégén le akartunk menni a telekre. Két ember, három kutya, egy macska, plusz a csomagok. A nyugati pályaudvarra sikeresen eljutottunk. Kiderült, nem megy az a vonat, amit kinéztünk, csak két óra múlva indul a következő. Nyugodtan üldögéltünk, várakoztunk egy padon, Marci cica az ölemben, egy kicsit kivettem őt a dobozból. Majd minden előzmény nélkül, egy férfi ordítva rohant felénk, kezében, a feje fölött tartva egy narancssárga kukát, hozzánk akarta vágni. Több ember volt ott, sikerült lefogniuk, mielőtt bárkiben is kárt tett volna, de a cicám halálra rémült és elrohant, kicsúszott a kezemből, én utána. A vonatokhoz szaladt, beslisszolt az egyik szerelvény alá, én utána. A vonat nem volt se indulóban, se érkezőben éppen, Marci felugrott valahogy a kerekekhez.  A szerelvény alatt kúszva-mászva sikerült kihalásznom a cicát a szerkezetből. Láttak engem páran és kérdezték, hogy „Normálisnak tetszik lenni?” Nem, persze, hogy nem, hogy a vonat alatt mászkálok, de a macskámat muszáj megmentenem. Mire visszaértem a padhoz, már sikerült lenyugtatniuk a csávót, és odébb is oldalgott. Nem tudjuk miért támadt, talán az állatok váltották ki belőle az agressziót; pár emberből ősi félelmet, gyűlöletet vált ki egy kutya vagy macska.
Végre indult a vonat, mindenki zaklatott idegállapotban. Jött a kalauz, volt jegyünk, szájkosarunk, de most vettem észre, hogy a szájkosár elszakadt, próbáltam összeeszkábálni, kalauz egyre idegesebb, erőszakosabb lett, hogy ha nem jó a szájkosár, akkor le kell szállnunk. Jefi már nem bírta a ma már többedik erőszakos embert és odakapott. Na, csak ez kellett, repültünk le a vonatról, két megállót sikerült haladnunk. Következő vonat két óra múlva. Már hazafelé sem tudtunk volna indulni.
Telefonos és autós segítséget kértünk a családtól. Igaz, hogy már vagy három órája elindultunk otthonról, de még itt vagyunk újpesten, a vasútállomáson. Szóval autóval levittek minket Piliscsabáig. Azután mindig jól meggondoltuk, hogy válasszuk-e az önállóság útját, ha állatokkal akartunk közlekedni.

Hiába szoktatjuk hozzá a kutyáinkat a szabályos, fegyelmezett közlekedéshez, mindig történhet valami, ami a mi befolyásunkon kívül áll.  Később lett jogosítványom, autóm, így azóta már nem ért ekkora stressz a közlekedésben. Mindenki, akinek kutyája van, előbb-utóbb rájön, hogy saját autó nélkül nem megy.

Nevetünk, szomorkodunk

Barátaimmal meg volt beszélve egy szilveszter előtti kirándulás; ám kitalálták, hogy ne csak sétáljunk, hanem inkább fussunk az erdőben. Én csak rövid távokat szoktam futni, de gondoltam nekivágok, legfeljebb lemaradok és majd telefon segítségével megtaláljuk egymást. Mivel Andiék nem diktáltak gyors tempót, ezért bírtam; nemúgy Jefka, nagyon lemaradt. Futás közben a gondolataiba mélyedt és azon elmélkedett, hogy „Szeretem én ezt a gazdit, Hangát is bírom, szívesen megyek velük mindenféle, meg nem szeretnék semmiből sem kimaradni, hátha kaja lesz a vége; de ez fránya futás, ilyen bolond gazdával vert meg az isten, hogy még futni is kell. Tudok én futni, ha akarok, például nemrég egyik agility edzésen, versenyeztünk egy fiatal 2 éves fruskával, ugyanazt a pályát kellett lefutnunk, és én voltam a gyorsabb. Erre képes a párizsi, plusz, ha gazdi az általam szigorú feltételek által meghatározott módon ugrándozik, tapsikol, pattog és idétlen hangokat ad ki magából; az tetszik nekem, bepörgök tőle. Főleg az tetszik, hogy annyira tetszik neki, ha nekem tetszik. Ilyenkor mindig nevet is, néha még a párizsiról is megfeledkezem, ha nevet. Érdekes jelenség a kétlábúak nevetése, nálunk kutyáéknál nincs ilyen, de mi mégis megtanultuk értelmezni.  A nevetés sokféle lehet:
1. szívből jövő örömnevetés
2. kinevetés: Egyszer szegény kutyajóanyám, Kitti át akart ugrani egy patakot, nagyon rákészült, nekifutott, elrugaszkodott, és bele a patak közepébe, el is merült, aztán azonnal fel is bukkant és kisétált a patak szélére; de ezek a gonosz kétlábúak, ahelyett, hogy sajnálták volna, elkezdtek nevetni, kinevették Kittit, hogy milyen ügyetlen volt. Kittit nem zavarta saját ügyetlensége, annál jobban gazdája rosszindulata, látszott rajta, hogy megviseli a dolog.
3. hamis vagy leereszkedő nevetés, mosoly – Ennek nem dőlünk be, ne is próbálkozzatok.

Szóval ahhoz, hogy igazából fussak, a következő szabályoknak kell fennforognia gazdámnál:
1. párizsi, illetve bármilyen állati eredetű ehetőség
2. szívből jövő jókedv
3. örömnevetés
4. ugrálás, pattogás, idétlen, magas hangon gügyögés; de csak azért, hogy titokban kinevethessem a gazdit.

Jelenleg egyik fennforgás sem szabály, így nem igazán érdekel, hogy azok ott hova is futnak nagy lelkesen, úgyis visszajönnek értem; meg különben is, lehet, hogy visszafordulok, azokhoz a kedves emberekhez, akikkel az előbb találkoztam útközben; náluk volt kaja és ráadásul egyhelyben álltak, 2:0. Gazdacsere megfontolandó.”

Szóval Jefkának ez a mostani futóstúra nem igazán tetszett, így beraktuk őt a kocsiba és nélküle mentünk, majd futás után, a lángosozáshoz már ő is velünk jött, itt már jóval lelkesebben vett részt az eseményekben.

A lángosos bódénál volt egy anyuka a kislányával, Manna vigasztalhatatlanul sírt. Ki kellett jönni az étteremből a sírás miatt, vagy nem kellett, csak kellemetlen volt az anyukának, mindent megpróbált, de semmi nem hatotta meg a kislányt. Néha, egy pillanatra, amikor a kutyáinkra figyelt, abbahagyta. Aztán Hangával mindenféle trükköt mutattunk be, hátha az majd érdekesebb lesz, mint a sírás.  De ez is csak pillanatokra vonta el a figyelmét. Nem történt vele semmi konkrét rossz, valószínűleg csak rosszkedvű volt. Aztán Manna anyukája kitalálta, hogy megetetik lángossal a kutyákat, elkezdték szórni a földre a falatokat, mintha csak galambokat etettek volna. Ez már tetszett Mannának és végre megnyugodott, egészen addig, amíg tartott a lángos.
A kutyáknál nincsenek ilyen végeláthatatlan sírós-rívós helyzetek. A kutyák rosszkedvűkben inkább magukba fordulnak, a gyerekek is előbb-útóbb megtanulják nem kifejezni ilyen módon az érzéseiket, aztán ha felnövünk, akkor már szinte sehogyan sem fejezzük ki, megtanuljuk megjátszani magunkat, hogy igazából semmi bajunk sincs és elvárjuk a környezetünktől ugyanezt.  Vajon melyik a jobb, ha ilyenkor hagyjuk, hogy kifejezze az érzéseit a felnőtt vagy gyerek, vagy megpróbáljuk kihozni ebből az érzelmi szituációból? Nem tudom. De az biztos, hogy nem jó, ha elnyomjuk ezeket. A kutyák érzékenyek az emberi sírásra, és az emberi érzelmekre. Sokan mesélik, hogyha szomorúak vagy sírnak, akkor kutyájuk odamegy hozzájuk és „vigasztaló” szemekkel ráteszik a fejüket a lábukra vagy nyalogatják a kezüket. Nálunk például sokszor előfordul, hogyha dühös vagyok, akkor odajönnek a kutyáim, csóválnak és simogattatják magukat (ha rájuk vagyok dühös, akkor persze nem), érdekes, hogy nálunk ezt a „vigasztaló viselkedést” a düh váltja ki. Szóval a kutyák általában azt a megoldást választják, hogy kihozzanak bennünket a rossz érzelmi állapotunkból. Hátha ők tudják.

Kicsi Hanga

Hangócát 2006. november  1.-én találtam. Reggel elmentünk sétálni, november ellenére kemény hideg volt, mínuszok. Én akkoriban sokat gondolkodtam, hogy lehetne még egy kutya, nézegettem is a menhelyi képeket, de valahogy egyik kutya sem volt az igazi, bár élőben nem láttam egyiküket sem. Séta közben egyszercsak gurult felénk két apró szőrgombóc,  5-6 hetesek lehettek, fekete és szürke. Kinézték maguknak Jefit, igaz hogy ő nem az anyukánk, de legalább hasonlít hozzá, jó lesz nekünk pótanyának, és lerohanták. Jefinek ez nem tetszett, ő a nyugodt, visszafogott, domináns kanok kivételével nem nagyon akart tudomást venni más kutyákról; morgott is volna, meg nem is, merthogy mégiscsak babák, aztán mérgesen arrébb sétált; én elhívtam a piciket, megmentendő Jefkát.

Első gondolatom, az volt, hogy akkor kutya-örökbefogadás kérdése kipipálva. A két óriás méretű apróságot zsebre vágtam, egyiküket egyik oldalra, másikukat másikra és hazamentünk. Csináltam nekik egy kuckót, de nem nagyon tudtak megnyugodni, szürke folyton nyafogott. Nehezítendő a pihenést, nagy forgalom volt a házban, mindenki jött-ment, hangoskodott, azirányú kérésem ellenére, hogy halkabban.

Másnapra már otthonosabban érezték magukat. Elkezdtek feloldódni, játszani, nagyokat enni. Jefi persze kívül maradt a történéseken. Tudtam, hogy egyikük maradni fog, de nem tudtam eldönteni melyikük; meg azt akartam, hogy ebben a periódusban tudjanak sokat játszani, ha egyik kutyus elmegy, akkor nincs lehetőség egész nap gyúrni valakit, így még vártam a gazdikereséssel.

Szürke, későbbi nevén Bora, még későbbin Saci, rendkívül magabiztos lett, imádta az embereket, bátor, felfedező volt. Fekete, későbbi nevén Hanga, Hangóca, Hangácsa sokkal megfontoltabban fogadta az új dolgokat, sőt sokszor egyáltalán nem is fogadta; ha jött valaki, elbújt a szekrény alá, míg szürke ilyenkor megcibálta a vendég nadrágját. Lassan megszokott, biztonságos környezetben ő is magabiztossá vált, bár önbizalmát szürke jelenléte adta.

Próbálkoztak Jefitől is kicsikarni valami figyelemfélét, akkurátus módon megközelítették, ha nem kaptak semmi jelzést, hogy ezt azért mégsem, akkor belendültek és túlcsordultak. Egyszer Jefkának nagyon elege lett ebből, és odacsapott, persze nem okozott sérülést, de azért nem nézett ki jól a dolog; a két gombócformából épp kicseperedő leányzó fülsértő hangon, visítva menekült, a világ tudtára adni, hogy vége van a világnak. Ez Jefkát is meghatotta, és rohant oda hozzájuk vigasztalni, hogy azért ő ezt nem is gondolta komolyan. Általában Hangát jobban elviselte, mint akkor épp Bora névre hallgató tesót.

Egyszer kint a kertben Hanga és Bora nagy birkózásban, kergetőzésben voltak; körbe-körbe szaladgáltak, majd egyszercsak, amikor Bora nem figyelt, hatalmas csattanással nekirohant egy betontégla rakásnak, azt hittem, már csak egy alaposan megnyekkent kutya marad belőle, de mintha mi sem történt volna, futott tovább; ám Hanga megtorpant és elkezdett sírni, azért mert a testvérét baj érte. Azt hiszem, ez volt a döntő momentum, hogy Hangát választottam, nagyon tetszett, hogy ilyen érzékeny és nem csak saját magával szemben, hanem más lénnyel szemben is. Persze nagyon nehéz megmagyarázni a választások miértjeit, sokszor nem tudok tudatos válaszokat adni, csak egyszerűen érzem, hogy ő az, beleszerettem.

Elkezdtek egymással másfajta játékot játszani, az volt a program, hogy Bora lenyomta a földre Hangát és morogva állt felette, ezt bármeddig képesek voltak folytatni, ameddig én le nem állítottam. Eljött az ideje a szétválásnak, ez már nem személyiségfejlesztő, egyik oldalon állónak sem.

Borának lett gazdája, apukám egyik barátja vette őt magához, nagy kertes ház, másik kutya, nagyon hamar megszerették egymást,  jó sora lett új nevén Sacinak.

Hanga maradt. Eleinte, amikor Saci elment, sokat sírt, akkor bevittem magamhoz a szobába, hátha attól megnyugszik, de nem, pár napig csak a sírás volt, elvesztette a biztonságot adó tesót. Később lassan, de kezdett kinyílni. Annak ellenére, hogy a szerelem csírája megvolt bennem, nagyon nehezen szerettem meg igazán. Eleinte azt éreztem, hogy itt van ez a sírógép, folyton követeli magának a figyelmet; örüljön, hogy egyáltalán itt van, különben is, még az sem biztos, hogy marad. Szóval nehezen indult a kapcsolatunk és nehezen is folytatódott. Egy évbe telt mire igazán megszerettem.

Búcsúk

Van egy nem túl népszerű szépsége az állatorvosi asszisztensi munkának. Ez pedig a halál. Azt írtam, hogy szépsége, és tényleg az. Ha már a gazdi és mi is mindent megtettünk az állatért; már csak szenved, nem eszik, nem iszik, fájdalmai vannak, akkor az állatoknak joguk van a kegyes halálhoz; őket nem tudjuk megkérdezni, mi döntünk helyettük. Amikor az első injekciót megkapják, még csak elalszanak, ilyenkor kisimulnak és szépeket álmodnak, reméljük. A második injekciótól hamar leáll a szíve és semmilyen szenvedést nem él át. Ezt én szépnek látom.

Újév első napján behoztak a rendelőbe egy idős, 14 éves kutyát, egy hatalmas daganat volt a nyakán, amit nem lehetett operálni a kora és a rossz szíve miatt. Mostanra már levegőt se nagyon kapott, mert a légcsővére átterjedt a daganat. Olyan mintha folyamatosan fojtogatnának minket, így nem lehet élni. És ha ő nem kutya lenne, hanem ember, akkor végig kellett volna szenvednie, amíg magától meghal, megfullad. Ami még napokig eltartott volna.

Van egy kevésbé helyénvaló elmúlás is, amikor az állat nem nagyon beteg, csak kicsit, de a gazda nem akar a problémával foglalkozni, így kéri az elaltatást. Ezt az állatorvosnak meg kell tagadnia, de mit tegyünk olyankor, ha tudjuk, hogy ha nem tesszük meg, akkor az M7-esen fogja a kutya végezni. Mi már edzve vagyunk a munkánk során sok mindenhez, de azért ez felkavaró érzés.

A gazdátlan és beteg állatok elaltatása pedig vita tárgyát képezi. Egyszer behoztak egy kóbor, törött lábú kutyát. A megtaláló nem vállalja a költségeket, se a befogadást.  A rendelőnek és nekünk sincs kapacitásunk fizetni és menedzselni az egész folyamatot: műtét, lábadozás, gazdakeresés. Ez a menhelyek dolga lenne, de sajnos tele vannak, és rettentő szűkek az anyagi forrásaik. Valami mégis megfogott minket a kutyában, így összefogtunk; gyűjtöttünk pénzt, én vállaltam, hogy lehet nálam, amíg gyógyul, más az etetéshez járult hozzá, és az állatorvos is vállalta a kedvezményes műtétet. De aztán kiderült, hogy hiába műtik meg, nem fogja tudni használni a lábát, és ráadásul ez a kutya még harapós is volt, kisebbítendő az esélyeit az örökbefogadásra, így végül arra a döntésre jutottunk, hogy altassuk el, és egy nála esélyesebb állatnak segítsünk.

Sokkal mélyebben megráz minket egy olyan állat halála, akinek van gazdája, mert ebben az esetben valaki nagyonis akarná ezt a lényt, szereti és gondoskodik róla és mégis néha túl korán elmegy. Rosszul hangzik, de én szeretem a búcsút. Bejön a gazdi, néha az egész család, azzal a kéréssel, hogy altassuk el a kutyát; ők döntöttek, volt idejük a betegeskedés hónapjai alatt felkészülni, és mégis összeomlanak, előttünk. Sírnak, férfiak ugyanúgy. Megtisztelnek minket azzal, hogy a fájdalmukat, gyászukat a mi jelenlétünkben élik meg. Én azért szeretek a búcsúnál ott lenni, mert ilyenkor lehull az emberekről az összes sallang, nincs egoizmus, rosszindulat, múlt, jövő és az összes többi nagy és kis butaság, amivel elfoglaljuk magunkat nap mint nap. Egyfajta igaz tisztaság jelenik meg mindenkiben, bennünk is, akik nem gyászolunk, csak ott vagyunk velük és próbálunk a gazdik igényei szerint jelen lenni. És néha sírunk mi is, még olyan állatorvost is láttam sírni ilyen helyzetben, aki már több évtizede van a szakmában és már sok százszor átélte ezt. Ha beszélgetni akarnak, meghallgatjuk őket, ha egyedül akarnak lenni, elmegyünk, ha vigasztalásra vágynak, vigasztalunk; de általában a néma együttérzésre van szükségük. Hagyjuk, hogy addig búcsúzzanak, ameddig szeretnének, utána ők szólnak, hogy készen állnak, mehet az injekció.

Amikor az én cicám Oszkár lett vesebeteg, tapasztalatból tudtam, hogy 1 % esélye van a gyógyulásra; és mégis az utolsó csepp reményig küzdöttem; már nem evett, alig bírta a fejét felemelni, én még mindig arra vártam, hogy holnap már jobban lesz. Túl sokáig vártam, túl sokat hagytam szenvedni, mert életemben láttam már két cicát vesebetegségből meggyógyulni, és persze, hogy Oszkár is abban az 1 %-ban lesz. De ma sem csinálnám másként, amikor saját állatról van szó, az emberből eltűnik a racionalitás. Nem lett jobban, végül én is meghoztam az emberek esetében meghozhatatlan döntést.