Archive for február 18th, 2012

február 18, 2012

Halálra rémülve

Szerző: Zsembrovszky Olga
Kaukázusi juhászkutya

Kaukázusi juhászkutya

Egyszer öt kutya műtétjét kellett elvégeznünk egy nap alatt. Általában úgy szokott zajlani, hogy reggel beadják a gazdik az állatokat, majd délután értük jönnek. Volt egy kaukázusi juhász is. A kaukázusi veszélyes fajta, megvédenek idegenektől mindenkit és mindent, aki és ami a családjukhoz tartozik, területet, nyájat, gazdát, gyereket, magukat. Hogy hamar túl legyünk a nehezén, vele kezdtük. Kivettük a ketrecből és be szerettük volna adni neki az altatószert, de nem hagyta magát, jobbára a kauk gazdájuk jelenlétében kezes bárányok, legalábbis itt a rendelőben ezt tapasztaltam, nélkülük harcolnak idegen emberek ellen. Küzdöttünk, hogy hozzá tudjunk férni, rá tudjunk adni a szájkosarat, nem ment; de a legnagyobb probléma az volt, hogy hadat gyűjtve veszedelmet kiáltott és láncreakcióban a többi kutyát is nekikeserítette. A többi kutyán kitört a páni félelem. Feladva a küzdelmet, felhívtuk a kau gazdáját, jöjjön le segíteni. Így minden gond nélkül megállt és nyugodtan hagyta nekünk, hogy beadjuk az injekciót.

Elkezdtük a műtéteket. A többi kutya továbbra is halálra volt rémülve, idegen helyen, gazda nélkül, ráadásul kautól már hallották, hogy itt megsemmisülés vár rájuk. A máskor itt a rendelőben is kedves, nyugodt kutyák most nekiveselkedve a végső összecsapásra minden harci egységet csatába állítottak. Hát nem volt egyszerű feladat meggyőzni őket arról, hogy nem a mészárszéken vagy a csatamezőn vagyunk és életben fognak maradni. Valakit nem is sikerült, amikor pánikol az ember kutyája, nem hatnak az észérvek. Volt, akire először védőgallért adtunk, mert ha az rajta van, nem minket aprít miszlikekbe, hanem a gallért, és úgy adtuk be az altatót.

Tányérfejű. Azért tesszük rá a védőgallért, hogy ne tudja nyalni a sebét.

Tányérfejű. Azért tesszük rá a védőgallért, hogy ne tudja nyalni a sebét.

Folytak a műtétek, az egyik kutyust műtét után levettük az asztalról, a földre fektettük egy pokrócra, mivel általában lassan ébrednek fel és térnek magukhoz, még nem vittük őt le a ketrecekhez, nem raktuk vissza rá a gallért. Majd váratlanul felpattant és féleszméletlen állapotban támolyogva próbált menekülni. Egyébiránt az altatószer hallucinációkat is okoz, ki tudja, milyen gondolatok zakatoltak benne a valóság, fantázia és az illúzió szövevényében. Túlpörgött, stresszes állatoknál kevésbé hat az altatószer, ezért történhetett meg, hogy idő előtt felébredt. Az ébredező állatok átlagos helyzetben is önveszélyesek lehetnek. Aki vitt már haza műtét után kutyát vagy macskát, tudja, hogy össze vissza kalincsálnak, felmásznak valahova, ahonnan aztán leshetnek, nem tudnak egyenesen menni és neki mehetnek tárgyaknak. Szóval kutyusunk úgy döntött itt az alkalom, hogy megmeneküljön orv támadóitól és szabadulóra fogta. Én utána vetettem magam, hátulról megfogtam a bőrét, kétoldalt a pofájánál, úgy tartottam, hogy bennem sem tudjon kárt okozni. Nagytestű keverék kutyáról van szó, úgy 35 kg lehetett, ráadásul, ha halálfélelme van valakinek, bármire képes és megsokszorozódik az ereje, így jóval erősebb volt nálam; persze bennem is felment az adrenalin, de én nem az életemért küzdöttem, a kutya igen, legalábbis azt gondolta, hogy igen.
Halottam egy történetet erről. Egy kisgyerek valahogyan egy autó alá került, már állt az autó és feküdt alatta. Ott volt az édesanyja is, odarohant, egyik kezével felemelte az autót, másikkal kihúzta a gyerekét. Szóval soha senkit ne becsüljünk le, ha a saját vagy a szerettei életét védi, menti.
Kutyánk ide-oda dobálta magát, ránehezedtem valamennyire a testsúlyommal, félig ráhasaltam, hátha így le tudom fogni; annyit sikerült elérni, hogy már velem együtt dobálta magát. Kolleganőm, hogy mentse a helyzetet, hozott egy pohár vízet, hogy a kutya arcába öntse, hátha attól lenyugszik. Egy jól irányzott célzás és belelocsolta a vizet az én arcomba. Én lehiggadtam, az biztos. Végül nagyon lassan sikerült annyira megnyugtatni, hogy rá tudjuk adni a gallért és le tudjuk vinni a ketrecekhez, a lábadozókhoz. Később, amikor megjöttek a gazdái, és mehetett haza, alig akarta elhinni, hogy mégsem jött el ma a vég, megmenekült.

Egy-egy ilyen nehéz nap után megfogalmazódott bennem, hogy mi tulajdonképpen csak kínozzuk az állatokat, még ha a szent gyógyítás nevében tesszük is ezt. Vágytam rá, hogy ne csak rosszban, hanem jóban is velük lehessek. Ez a vágyam mostanra teljesült, kutyákat és gazdáikat oktatom, segítek, hogy harmonikus, tartalmas kapcsolatot tudjanak egymással kialakítani. Már nem akkor örülnek, ha indulhatnak haza, hanem amikor hozzám érkeznek.